Gyulai Ferenc - Petánovics Katalin: A Balaton természeti képe. A láp haszna (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 1. Keszthely, 1990))

A Balaton természeti képe

s nagyságot, áttér a ragadozásra. Az ezüstös bálin (Aspius aspius) (2) és a tükörponty (Cyprinus carpino morpha nobilis) (15) mesterségesen nevelt ivadékai ekkorra azonban már „kinövik" a süllő száját. Táplálékhiányában sokszor rákényszerül a kannibalizmusra, azaz fajtestvéreinek fogyasztására. Újabban megfigyelték, hogy angolnaivadékokat is fogyaszt. Az eutrofizáció kiváltotta vízminőségromlás, környezeti, emberi behatásokra létrejött halpusztulások miatt (1965-1975) a fogassüllő korábbi egyedsűrűsége (15 db/ha) felére-hatodára csökkent. Ma a fogas biológiailag „felülhalászott"-nak számít. A fenti okok miatt kialakult viszonylag ritka egyedsűrűsége miatt állománya instabillá vált. Az utánpótlás biztosítása érdekében mesterségesen keltetik. A Balatonban őshonos ponty (Cyprinus carpio) (19) a sporthorgászok egyik legkedveltebb halfaja. Sajnos az iszapkotrások, a partvonalszabályozások és a vízminőség romlása miatt ívóhelyeit elvesztette. Táplálékkonkurrensévé a dévérkeszeg lépett elő. Másodnyaras példányait rendszeresen telepítik a tóba. Jelenleg még nem fejeződött be a kutatás a tó pontyeltartó-képességéről és az optimális telepítési számokról. A csuka (Esox lucius) (13) elsősorban horgászati célú hal. Ajó búvóhelyül szolgáló partmenti sűrű nádasokat kedveli. Jelenleg nem telepítik e vérengző ragadozó halfajt, így állománya önmagát tartja fenn. A harcsa (Silurus glanis) (23) állománya a Balatonban nagyon lecsökkent. Az iszapkotrások, partvonal-szabályozások miatt a harcsa élettere nagyon leszűkült. Kivételt képeznek az iszapcsapdák. Szervezettszerű telepítéséről nem beszélhetünk. Olykor a halászok harcsaivadékokat helyeznek ki. Ennek a nem agresszív ragadozónak a fennmaradása a jövőben sem veszélyeztetett, mivel az eutróf, feliszapolódott öblözeteket kedveli. Agarda (Pelacus cultratus) (6) a Balaton egyetlenpelagikus (nyílt tengeri eredetű) halfaja. A Herman Ottó által „látott hal"-nak nevezett gardából 1965 előtt az őszi lehalászások idején évente 100-150 tonnát fogtak. Ezt követően a vízminőség változása miatt egyetlen balatoni halfajnál sem tapasztalható mértékben csökkent a kifogott gardák mennyisége. 1978-ban már csak 9,3 tonnát zsákmányoltak. Halászati szempontbúi indokolttá vált fokozott védelme. A ragadozó ön vagy bálin (Aspius aspius) (2) fejlődésére is kedvezőbb a Keletimedence tisztább vize. Az őn ivadékok olyan területeket népesítenek be, amelyeken már más fajok is tartózkodnak. A táplálékért folyó versengés (kompetició) különösen a busatelepítések: fehér busa (Hypophthalmicthys molitrix) (17), pettyes busa (H. nobilis) (20), valamint a részben a zalaszentgróti halastavakból beszökött amur (Ctenopharyngodon idella) (16) felszaporodása után fokozódott. Agyér ragadozó őn állomány még a fogassüllőénél is instabilabb. A keszegfélék közül a dévérkeszeg (Abramis brama) (8) populációdinamikájában következtek be kedvező változások. Ez erős korrelációban van a vízminőség változásával és a zoobentosz mennyiségének növekedésével. A dévérkeszeg növekedése a tó eutróf részein erőteljesebb, állománysűrűségük is itt nagyobb. Állománya a tó délnyugati vízterületein az utóbbi évtizedekben 5-10%-kal növekedett. Legsűrűbb a Keszthelyi-medencében. A Balatonban élő halfajok közül a dévérkeszeg népessége a legnagyobb és ezzel együtt a legstabilabb. A dévérkeszeg által a vízbe bocsátott nitrogén mennyisége elősegíti a kékalgák felszaporodását. E halfaj egyedszáma tehát egyáltalán nem közömbös a Balaton trofitása szempontjából. A vizsgálatok szerint a szélhajtó küsz ( Alburnus alburnus) (3) mennyisége a ragadozó halak fejlődése szempontjából meghatározó jelentőségű. A küsz ivadékok kondíciója hőmérsékletfüggő. Életének első évét a tó partmenti sávjában tölti, majd a második évben rajokba tömörülve a nyílt vizekbe vonul. Ivás idején újra visszatér és ikráit