Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

146 HADTÖRTÉNELEM lenlevő rendőrtiszt közölte velem, hogy az írógépet azonnal lefoglalja a demokratikus rendőrség részére. „Honnan lopta" förmedt rám a rendőrtiszt. Nem loptam válaszoltam, ajándék az írógép hadifogoly társaimtól. Bizonyságul átadtam Sanyi bácsi levelét, amelyen az ingolstadtiak aláírása is szerepelt. A tiszt „Na ne hazudozzon, úgy sem hisszük el" szavakkal széttépte a levelet anélkül, hogy abba belenézett volna. A levélfoszlányokat próbáltam összeszedni, de annyira aprók voltak, hogy abbahagytam a reménytelen kísérletet. A pokrócomat meghagyták. A Lacitól — mása nem volt — azt is elvették. Csak legyintett rá. Azután azt láttuk, hogy a Kanicska zokog. A szerencsétlen fiúnak az összes cipőit lefoglalták. Reklamálni akartam, de hát a „bizottság" szóba sem állt velem. A kapun kívül sokáig várakoztunk Kanicskára. Egyre csak sírt, nem akart beletörődni veszteségébe. Elvonulóban láttuk, hogy egyesek nagy csomagokkal hagyták el a tábort. A protekciósoknak áll most is a világ, jegyezte meg valaki. Székesfehérvárról este indult egy személyvonat Veszprém felé. Rengeteg volt az utas. Laci fázott és gyengén érezte magát. Szerencsére bejutott a kupéba. A tetőn is sokan utaztak, nekem a vonat lépcsőjén jutott hely. A hideg idő és az éjjeli virrasztás miatt álmossággal küszködve Várpalota előtt egy pillanatra elaludhattam. Szerencsére nem a legalsó lépcsőfokon álltam, az alattam lévők felfogtak. „Úristen — mondta valaki — te a kerekek alá akarsz kerülni". A vagon belsejében is hallották, hogy valaki majdnem lezuhant. Laci barátom aggódó hangon keresett, mintha csak érezte volna, hogy velem történt valami. Szóltam, hogy ne nyugtalankodjon, vigyázok magamra. Különös, szinte ünnepélyes érzés volt újra látni a várost. Fel sem aínt — késő este lévén —, hogy kevés a járókelő és gyér a világítás. A Gépház utca bejáratánál elbúcsúztam Tóth Lacitól. Ő ment tovább a Tobak utcai lakásukra. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. A ház elé érve sötét ablakokat találtam. Zörgetésemre házigazdánk, Mátyás Zsófi néni jött kaput nyitni. Gyorsan elmondta, hogy anyám jól van, de időközben Jutásra költözött Anna néném családjához. Azonnal indulni akartam Jutásra, a jó öreg azonban nem engedett. „Tele van az a környék orosz katonasággal, te meg német katonaruhában vagy" tette hozzá magyarázólag. Maradtam hát és sokáig beszélgettünk. Elmondta, hogy fia, István — akit én mint bátyámat szerettem — eltűnt az orosz fronton és azóta semmi hírt nem kapott róla. Már kora hajnalban elindultam, nem bírtam tovább a várakozást. Unokaöcsém Endre éppen az érkezésemkor lépett ki lakásuk aitaján. Nyomban bekiáltott a házt „Itt van, hazajött a Tibi!". Anyám és Anna néném sírva szaladtak felém. Utóirat „Nem értem miért emlegetik nekünk, akik csak leventeként voltunk Németországban, hogy nyugatosok vagyunk" háborgott az 1950-es évek elején egy volt hadifogolytársam. „Mintha mi is háborús bűnösök lennénk!" Ne mérgelődj öreg! — csitítottam, azt mondják a nemzet is bűnös volt, a fasiszták utolsó csatlósa. Mi - ha nem tévedek - ugyancsak a nemzethez tartozunk. „Es a nemzethez tartoznak azok is — kérdezte — akik a szemünkre vetik nyugatos múltunkat?" A végleges hazatérést — ahogy az előzőekben leírtam — két napos székesfehérvári ún. vizsgálati fogság előzte meg. Mielőtt a táborból elbocsájtották a foglyokat, csomagjaikat átvizsgálták. Leírtam azt is, hogy az ajándékba kapott írógépemet azonnal „lefoglalták" a demokratikus rendőrség részére. Tiltakozásomra az elkobzást elrendelő rendőrtiszt nemcsak az „ajándékozó levelet" tépte szét, hanem megfenyegetett, hogy „aki nyugatos, ne ugráljon, mert bajba kerülhet". Azóta sem tudom, hogy a tiszt eljárása törvényes volt-e, vagy csak egyéni túlkapás. Mindenesetre ekkor találkoztam először a „nyugatos" kifejezéssel. Még nem tudtam, hogy ugyancsak elmarasztaló szóhasználattá válik. 1948 júniusában érettségiztem, s mivel időközben családfenntartóvá váltam, továbbtanulásra nem gondolhattam. Munkát kellett keresnem. Időközben pénzügyőri iskolára hirdettek felvételt. Tizennyolc éves kortól lehetett jelentkezni. Az ügyintéző tiszt elolvasta részletes önéletrajzomat (öt oldalt kértek!), s kijelentette, hogy nem fog menni a felvétel, mert nyugatos voltam. Megjegyeztem, hogy az ő unokaöccsével együtt kerültem Németországba, mint kihurcolt levente. Nem szólt semmit, csak közölte, hogy a felvételről írásban értesítenek. Nem vettek fel. Az elutasítást a katonai kiképzésem hiányával indokolták. Folytattam a munkahely keresést. Néhány helyen azért nem alkalmaztak, mert nem voltam szervezett dolgozó, vagyis szakszervezeti tag. Csaknem mindenütt azzal a kérdéssel kezdték, hogy melyik szakszervezetnek vagyok a tagja. Több szakszervezetnél kértem a felvételemet. Amint megtudták, hogy nincs munkám, elutasítottak. Aki önös érdekből (?) akar tag lenni — mondták —, arra a mozgalomban nincs szükség. Végül a kereskedelmi és pénzügyi dolgozók szakszervezeténél jelentkeztem. Bár előbb tettem volna. A szervezet egyik vezetője Patkós Albert — nehéz helyzetemet, állásnélküliségemet megtudva — azonnal felvetetett a tagok sorába. A háború után ellenőrizték a lakosság birtokában lévő könyveket. Éppen nem tartózkodtam otthon amikor nálunk járt egy „bizottság". Elkobozták tőlem a Herczeg Ferenctől és a Somogyvári Gyulától származó műveket. Ezt még megértettem, azt viszont nem, hogy miért tekintette a bizottság indexen levőnek H. G. Wells könyveit, vagy Lev Tolsztoj „Aelita" című regényét. (Az „Aelita" 1942-ben, vagy 1943-ban kerülhetett a könyvesboltokba. A korabeli sajtó felháborodottan írta, hogy miképpen adhatták ki egy orosz író forradalomra uszító könyvét.) Az utóbbiakat is elvitték tőlem, sőt — ami felháborított - a Tolnai Világlapja 1930. évi, két kötetbe kötött példányát is. Ezzel ellentétben meghagyták (?) vitéz Doros Gábor „A magyarság életereje" című, a Turul Szövetség kiadásában 1944-ben megjelent könyvet. Anyám közölte a bizottsággal, hogy a fia tiltakozni fog a könyvek elvitele miatt. Sokra megy egy volt nyugatos a tiltakozásával, kapta válaszul. Miután felvételt nyertem a szakszervezetbe, rövidesen munkához jutottam. Számlázóként alkalmaztak a Veszprém és Vidéke Kiskereskedelmi Szövetkezetnél. Munkahelyemen a „nyugatosokat" senki sem vonta kérdőre, pedig három olyan munkatársunk is volt (Kulcsár Endre, Gutentág Ferenc, Rauch Árpád) akik deportáltként a németországi koncentrációs táborokat is megjárták. Sőt Rauch Árpád egyszer megjegyezte nekem, hogy a kihurcolt leventék a deportáltakhoz hasonlóan bizonyára sokat szenvedtek. A háború után „nyugatos múltamból" eredően többszőrt ért sérelem, méltánytalanság. Nyilván nemcsak engem, hanem számos társamat marasztalhatták el valamilyen okkal németországi útjáért. Hol vannak már azok a sérelmek, az évtizedek távlatában régen elenyésztek. Mégis miért emlékezem azokra? Sokat töprengtem a dolgon. Ilyen lenne a magyar: számonkér, elmarasztal, sőt fenyeget olyan ügyekért, amelyekben a kérdő-