Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

140 HADTÖR TÊNELEM bám egy fekete nő" kezdetű dalt énekelte. A szoba percekig harsogott a nevetéstől. Barátunk ezt nem bocsátotta meg nekem, a köszönésemet sem fogadta. Szobatársaim néha politizáltak. Ebben az ózdi vasas, Németh István volt a hangadó. Ahogy elmondta, utálta a szociáldemokrata „porhintést". Nem voltam jártas ezekben a kérdésekben, de érdeklődéssel hallgattam főleg az Endrődi úrral folytatott vitájukat. Az utóbbi megkérdezte Némethet, hogy leninista-, vagy a trockista álláspontot vallja. A többiek alig tudtak a témához hozzászólni, én meg nem is ismertem azokat. Németh elmagyarázta, hogy Trockij szembenállt Lenninnel ezért száműzték, majd külföldre emigrált. Ugyancsak Németh szólt arról, hogy nem kell mindent elhinni, amit az oroszokkal kapcsolatosan otthon beszéltek. Aszerint ugyanis az oroszok barbárok, s országukban elnyomás, csajkarendszer és — valaki hozzátette — szabadszerelem van. Néhányan, akik megjárták az orosz frontot, a partizánok kegyetlenkedéseit emlegették. Valaki azzal zárta, végülis az oroszok bevették Berlint, elfoglalták fél Németországot. Kórtermünkben az ország szinte valamennyi táját képviselte valaki. A „csonka országbelieken" kívül voltak itt Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből és Délvidékről származók egyaránt. Valamennyien szeretettel beszéltek szülőföldjükről. A „visszatért" országrészekből ideszakadt társaim kétségek között hányódtak, vajon hova fognak tartozni. Olyan hírek is keringtek a kórházban, hogy a román határ a Tiszánál lesz, Pécs pedig Jugoszláviához kerül, Szegedért az oláhok és a szerbek vitáznak. Az ilyen beszélgetéseket néha nótával zártuk. Elénekeltük többek között az ,,Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted" kezdetű indulót. Mi Veszprém vármegyeiek (Baksa Lajos és én) megtanítottuk néhány társunknak a Jutási-indulót. A hazafias lelkesedést később az egyik orvos alaposan lehangolta. Megbízható" értesülése szerint a visszacsatolt területek mind elvesznek, jó ha marad a Csonka-Magyarország. Naplómban a július végi eseményekről is található feljegyzés: ,Július 22. Vasárnap. Reggel misét hallgattunk. Szép idő. Délelőtt kártyázunk. Ebéd után öten a városba megyünk. A Dunaparton sétálunk, nézzük a fürdőzőket. Földiszedret szedtünk. Visszafelé egy kis zápor megfuttat bennünket. Sört akartunk inni a városban. Szenti úr segítségével kaptunk. Este a kórházban hangulatos ,,magyar est"-et rendeztek. Szavalat, énekszám, zene, tánc, kis színdarab volt a műsoron. Kellemesen szórakoztunk. Július 25. Szerda. Ebéd után lefeküdtem. Rá öt percre jött a jelentés, hogy akik tegnap feliratkoztak, azok ma mehetnek a városba. Gyorsan felöltöztem. Kimentünk a strandra. Kellemesen eltelt az idő. Visszafelé találkoztam Sanyi bácsival." Régi „elöljárónk", Sanyi bácsi feltűnése (néhány napja érkezett csak a kórházba) szobánk életére is jótékonyan hatott. Mindig volt valami javaslata, amit aztán keresztül is vitt. Bár a másik épületrészben gyógyították, azért gyakran vendégeskedett nálunk, mivel mindig akadtak kártyapartnerek. Egyébként már szakaszvezetői rangot viselt. (Egy hónappal korábban még tizedes volt, de én azt a világért sem említettem volna.) Tiszti egyenruhából adjusztált öltözékével, lakkcipőjével, keskeny bajuszával filmszínészként hatott. Megemlítettem neki a lágerban kölcsönadott ingemet. Megnyugtatott, nem felejtette el. Belépésével az addig „mutyiba" játszott kártyacsaták élesben folytak, azaz pénzért, dohányért. Ha egy-két partit le is adott, végül mindig nyert. Homódi, aki huszonegyezésben a „gatyáját" is elvesztette, mással nem tudott fizetni minthogy időnként borotválta Sanyi bácsit. A féktelen kártyaszenvedély különös helyzeteket is produkált. Az egyik eset szenvedő alanya Dusán, a szerb partizán volt. Rendszeresen bejárt lágerükből a bácskai magyarokhoz — akikből időnként négyen-öten is voltak a szobánkban — és szorgalmasan durákozott. Sanyi bácsiban emberére akadt, aki egy éjfél utánig tartó csatában kifosztotta. Ráadásul reggel az amerikaiak — szökések miatt — zárlatot rendeltek el, nem távozhatott senki a kórházból. Állítólag ez idő alatt szállították haza a szerbeket. Dusán csak a harmadik nap mehetett ki, de rövidesen visszajött. Egy ideig szobánk „lakó-, ja" volt, de már nem kártyázott, csak ült és búslakodott. Baksa úr engem is figyelmeztetett, hogy a bácskaiakkal ne üljek le kártyázni, legfeljebb ha nem pénzre megy a játék. Dehát ők „ingyen" nem álltak szóba senkivel. Gondoltam, megpróbálom, hiszen annyit kibiceltem már, hogy ragadhatott rám valami. Fekete Szilvi és társai eleinte hagytak valamit nyerni. Ekkor — észre sem vettem — egy márkás alapra tértünk át, s azután csak veszítettem a 21-ezésben. Egy óra sem telt el és 200 márkára rúgott a veszteségem. Szerencsére megérkezett Sanyi bácsi és kimentett a bácskaiak karmai közül. ,,Nem szégyenlitek ezt a gyereket kifosztani" mondta nekik. „Kártyában nincs barátság" válaszolt Szilvi, de kiszállhattam a partiból. Később Sanyi bácsi felvilágosított, hogy partnereim a kártya hátlapját is ismerik. Ha saját paklit használnak, nincs mentség ellenük. Érzékenyen érintett a vagyonom „fogyatkozása", s a továbbiakban pénzre már nem játszottam. A kórházban több zsidó deportáltat is gondoztak, ők — ahogy a dologról értesültünk — a dachaui koncentrációs táborban élték túl a háborút. A Jewish Joint segítségével kerültek a kórházba. Jó ellátásban részesültek. Nem sajnáltuk tőlük, ugyanis hallottuk, hogy milyen szörnyűségben volt részük. Megismerkedtem az egyik deportált férfivel és többször beszélgettünk. (Stern, vagy Stein volt a neve.) önmagáról és az átélt eseményekről alig beszélt. A zene érdekelte. A kórház személyzetéből és az ápoltakból verbuválódott zenekarnak még a próbáit is végighallgatta. Egy veszprémi zsidó család után érdeklődött, de sem én, sem a többi földi nem tudott felvilágosítást adni. Augusztus második hetében Stern úr (aki tudott angolul) hallotta a rádióban, hogy atombombát dobtak egy japán városra. Az egész város elpusztult. Nagyon megdöbbentünk az eseményen. Egyik délután Stern úrral a kórház udvarán néztük a kártyázókat. Ismerősöm egyszer csak rosszul lett. Gyorsan leültettük és orvosért akartam menni. Nem engedte. Másnap érdeklődtem hogylétéről, már jól érezte magát. Azt mondta, hogy tekintsem meg jól a piros hetest (vagy a nyolcast?) a kártyalapok közül. Megnéztem. A kérdéses lapon egy vándor figuráját láthattam egy kis útjelző tábla előtt. A táblán „nach Dachau" (Dachau felé) felirat volt olvasható. Stern úr elmondta, hogy a kártyázó mögül a lapot nézve egyre csak az előtűnő feliratot látta. Az a két szó váltotta ki a hirtelen rosszullétét. De hiszen olyan apróbetűs az a felirat, hogy alig olvasható, vetettem ellenére. Persze mondotta, csakhogy én már előzőleg is ismertem a kártyafigurát. Elgondolkodtam, milyen lehetett az a hely, amelynek a neve is ilyen hatást váltott ki. Lacinak és Gertiméinek elmondtam az esetet. Mit sajnálkozol — felelték, mi leventék jobb helyzetben voltunk talán a repülőtereken az örökös légiveszélyben, vagy gázálarc nélkül a gázbombatelepen. Félelem és rettegés volt a részünk. Nekik is igazat kellett adnom. Most meg — tették hozzá — ezek itt kitűnő ellátást kapnak. Né-