Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

HADTÖRTENELEM 141 meth honvéd — aki hallotta a beszélgetést — megjegyezte, hogy a volt deportáltak mögött ott a zsidó segélyszolgálat, mi pedig a győztesek kegyelméből élünk. Egyébként — tette hozzá — az is előfordulhat, hogy otthon a zsidók majd a magyarokon vesznek bosszút sérelmeikért. Nem úgy lesz az — mondta Miskolczi úr, hiszen a németek meg a nyilasok hurcolták el őket, ezt mindenki tudja. Azért a Horthy-kormányt is felelősség terheli, folytatta Németh. Ki tudja még mi lesz otthon — gondoltam —, egyelőre az a fontos, hogy mielőbb hazakerüljünk. Ez a vágyunk azonban naplóm szerint sem teljesült: „Augusztus 3. Péntek. Nagyon járta az a hír, hogy július 28-án hazamegyünk. Majd később, hogy ekkor indul meg a magyarok hazaszállítása. Hogy most mi van nem tudjuk. Az orosz, angol, amerikai rádió magyarnyelvű híradásait naponként hallgatjuk, pedig nem sokat tudunk meg belőlük. Állandóan kacsahírek járnak a hazamenetelről. Egész délelőtt kártyázunk pontozásra, én, Sindel szkv., Terbócs szkv., Tiborc orv. Este zene, műsor és ének. Utána az asztalt akartuk megtáncoltatni, de nem sikerült. Augusztus 4. Szombat. Délelőtt kártyázunk. Ebéd, majd ismét durákoztunk. Fürdők közben. Stern úr roszszul lett. Augusztus 15. Szerda. Délután a nadrágomat varrom. Már többször kértem nadrágot, sőt a parancsnokságon is voltam, de nem kaptam. Este előadás volt. Ma hallottuk, hogy Szeged és Pécs szerb megszállás alá esnék. Augusztus 20. Hétfő. Borús, esős idő. Misét a dómban tartják meg. Délelőtt kártyázunk. Az esti István király ünnepség eső miatt elmaradt. A kapitány úr fontosat mond." Valóban fontos dolgot közölt a kapitány. (Túlzott óvatosságból még a naplómban sem rögzítettem.) Elárulta, hogy szökni készül és rám is gondolt. Megköszöntem és egyben kértem, hogy Tóth Lacit is vigyük magunkkal. Beleegyezett, de jelezte, hogy az előkészület így több pénzbe kerül. Azonnal beszéltem Lacival. Kiderült, hogy nincs pénze, felajánlotta viszont 50 darab cigarettáját. Nekem volt 500 márkám és 30 cigarettám. Vagyonunkat még aznap átadtam a kapitánynak. Keveselte ugyan az összeget, de végül is kijelentette, hogy minden rendben lesz. A következő napok feszült várakozással teltek. A Lacival titokban tárgyaltunk a tervről. Barátom kissé aggódott, de megnyugtattam, hiszen tiszti becsületszavát adta a kapitány úr — amikor az összeget átadtam —, hogy egy hét múlva már otthon leszünk. Sindel szobaparancsnoknak feltűnj a pusmogásunk, de természetesen nem árultuk el a tervet. A nagy napot a kapitány augusztus 26-ában jelölte meg. Ekkorra tűzték ki a magyar hősi halottak emlékművének leleplezését az ingolstadti temetőben. A megbeszélés szerint ezen a napon kimenőt kérünk, s a temetőben találkozunk. A többi már a kapitány úr dolga.'Figyelmeztetett, hogy csak a legszükségesebbeket vigyük magunkkal, nehogy feltűnjön valami. Arra is utasított, hogy a titoktartás végett őt ne keressük, majd időben a helyszínen lesz. Most már csak azért izgultunk, hogy engedélyezzék a kimenőt. Ez az akadály is elhárult. Egyszer láttam ugyan a kapitány urat, de a megbeszélés szerint messze elkerültem. Augusztus 25-én szép ünnepélyen vettünk részt. Az István király napi elmaradt műsort tekintettük meg. Azt reméltük, hogy láthatjuk a kapitányt, de nem jelent meg az előadáson. A műsor után sokáig beszélgettem a szobatársakkal. Sajnáltam, hogy nem búcsúzhatok el senkitől, de kötött az adott szavam. Augusztus 26-án az ingolstadti temetőben nagy csalódás ért. A kapitányt hiába vártuk, nem jött. Lacinak szörnyű gyanúja támadt, amire gondolni sem mertem. Végül is vissza kellett menni a kórházba. Kiderült, hogy amíg távol voltam, senki sem keresett. Félretéve az óvatosságot átmentünk a másik épületszárnyba, ahol a kapitány szobája volt. Érdeklődésünkre valaki elmondta, hogy a kapitány valószínűleg lelépett. Már egy napja eltűnt, azóta nem jelentkezett. Üres a szekrényben a polca, hiányzik a kofferja. Mindebből azt gondolják, hogy végleg eltávozott. Leforrázva tértünk vissza a szállásunkra. A Laci olyan jó volt, hogy nem tett szemrehányást, csak annyit jegyzett meg, hát ez nem sikerült. Este valaki újságolta, hogy a következő napokban biztosan nem kaphatunk kimenőt, mert két fő megszökött. Az egyik — fordult hozzám szobaparancsnokunk — a „barátod", a kapitány úr volt. Elég nehezen viseltem a történteket, bár igyekeztem leplezni. Lacit is sajnáltam, hiszen a csalódása mellett 50 darab cigarettája bánta, hogy „meghittünk" a kapitánynak. Annyi értékkel, amennyit kicsaltak tőlünk talán mi magunk is megoldhattuk volna a szökést. Pákai, az ágyszomszédom azt hihette, hogy eltávozott „barátomat" sajnálom, mert megjegyezte: „Ne bánkódj, ő nem hozzádvaló volt. Egyébként is csak mosolygott azon, mennyire tiszteled." Jó, hogy anyagi veszteségemről nem tudott Pákai, mert még mást is mondott volna. Végül is Laci tapintott rá az igazságra: „Mindketten ráfizettünk az előkelő ismeretségedre." Teljesen igaza volt. Titokban azért vártam, hátha visszajön a kapitány. Persze hogy nem jött. Azután más események történtek, de előbb lássuk hogyan rögzítem naplómban a „sorsdöntő " napok történetét: „Augusztus 25. Szombat. Szép, kellemes idő. Az elmaradt ünnepséget ma tartják meg. Délelőtt mostam, s a zubbonyom, benne a pénzem a mosdóban maradt, ahonnan elvitték. Kerestem, de nem találtam. Az ünnepély szép volt. Zene, ének, tánc. Előadták „Somogy megye kellős közepében" kezdetű éneket. Este a Busa Zsiga segítségével szerencsésen megtaláltuk a zubbonyt. Augusztus 26—30. 26-án volt az ingolstadti temetőben a magyar hősi halottak emlékművének leleplezése. Nem találkoztunk a kapitány úrékkal." Az élet haladt, újabb remények támadtak. A jólértesültek közeli hazatérést emlegettek. Mindez persze csak szóbeszéd maradt. Mivel néhány napig nem adtak kimenőt egyesek új időtöltést kerestek. Valaki szerzett egy sakk-készletet meg egy könyvet. Az utóbbit (de Amicis: A szív) egymás után elolvastuk. Megkezdődött a sakkozás, amibe én is bekapcsolódtam. Időnket most már megosztottuk a kártya és a sakk között. Lacival sokat sakkoztam, néha Gémmel Karcsi is csatlakozott hozzánk. Új Játékmester" tűnt fel: Kanicska az asztali lengőtekével. Ez a Felvidékről elszármazott levente kitűnően játszott. Állítólag éjjel-nappal gyakorolt, mielőtt ,,,színrelépett". A mester természetesen pénzre játszott. Egy márkába került egy ,,menet", ami három lökésből állt. Kanicska ritkán vesztett, azt is csak azért, hogy fogja a palikat. A siker elbizakodottá tette Kanicskát, s azt a merész ajánlatot tette Sanyi bácsinak, hogy társuljanak kártya—lengőteke játékra. Én mindkettőjük művészetét elismerve, nyomban vállalkoztam egy plakát megírására. Javasoltam, hogy a hirdetést a Flandern épület bejáratánál függesszük ki. Sanyi bácsi azonban gyorsan lehűtötte a lelkesedést. „Csak nem gondolod Tibi, hogy unióra lépek a Kanicskával " mondta. Nem értettük az ellenkezést, ezért megmagyarázta. Az ő művészetéhez ész kell — tudatta velünk —, a lengőtekéhez pedig csak szemmérték, ami azért van Kanicskának mert szabóinas. Hát tényleg az vagy, kérdeztem. Az hát, felelte a csalódott