Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Művelődéstörténet - Szabó György: Torkos Jakab dunántúli református püspök kanonica vizitációja 1747-ből

50 MÜVELŐDESTÖR TENET A csóri prédikátornak ,»Debreceni Ágendája vagyon". Ez megint csak Milotai Nyilas 1634-ben Debrecenben, Fodorik Menyhért által kinyomtatott ágendája lehet. (RMNy 1576.) Tehát minden út Milotaihoz vezet. Benedek Sándor többször is idézett művében ezt írja: „A csóri lelkész többek között azt felelte, hogy „ „ Rimaszombati Mihály debreceni ágendájával eV ", tehát azzal az ágendával, ami akkor Debrecenben gyakorlatban volt."

32 Az idézett mondat tévedés eredménye, hisz a csóri lelkipásztort hívják Rimaszombati Mihálynak, s neki, ismétlem: „Debreceni Ágendája vagyon". Rimaszombati Mihály az, aki tehát debreceni ágendával él, mint csóri lelkipásztor. A Benedek Sándor által idézett rész azonban nem is fordul elő az eredeti szövegben.

33 Másutt pedig Tatai Csirke Ferenc (f 1765) debreceni prédikátor, tisztántúli püspök nyomtatásban soha meg nem jelent, de Debrecenben gyakorlatban levő ágendáiát jelenti számára a „debreceni ' j » 34 agenda . összefoglalva elmondhatjuk, hogy mégis a könyvek jelentették a legnagyobb megtartó erőt az egyház számára, hisz még a kisebb végzettséggel bíró léviták sem nélkülözhetik a könyveket, sőt akarva-akaratlan népszerűsítik a puritán könyveket. Regisztrálhatjuk a puritán szellemiség évtizedeket áthidaló, könyveken át ható szerepét. A puritánizmus tehát nem egyházkormányzati szinten élt tovább, hanem a hívő életgyakorlatban. A 17. század végére a protestáns ortodoxia ideje végleg leáldozott, a puritanizmus eszméi - mégha szelídebb formában is —, de meghódítják az egyház közösségét. Az ortodoxia nem tudja útját állni a coccejánizmusnak és a cartesianismusnak. Az új, népi kegyesség mindennapi részét képezik az igeolvasás, a közös éneklés és imádkozás, s nem utolsósorban a puritán irodalom termékeinek olvasása.

jS A könyvek számbavétele is megerősíti, hogy a zömmel puritán szerzők művei mellett jól megférnek az ortodox Geleji Katona István és Milotai Nyilas István munkái. De azt is leszögezhetjük, hogy időszakunkban a távoli Erdély, valamint Tiszántúl protestáns könyvkultúrája, szellemisége volt Dunántúl reformátusságának szellemi táplálója, identitásának megőrzője. A debreceni nyomda 18. századi könyvjegyzékeit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy 17. századi puritán könyvek egész sorát adják ki újra, változatlan impresszummal, így védekezve az ugrásra kész, klerikális cenzúra ellen.

36 Szigeti Jenő kimutatta, hogy a paraszti ecclesiolák kialakulására is a puritán-pietista kegyesség gyakorolta a legnagyobb hatást egészen a 19. század végéig. De az ún. szabadegyházak gyökerei is ide nyúlnak vissza. A baptisták a 19. században újra kiadják több puritánpiestista szerző művét, így Páriz Imre ,,Keskeny út . . .", Milton „Elveszett paradicsom", Bunyan „A Zarándok útja" című munkáit stb.

37 A papság erkölcsisége Dunántúlon a kanonika vizitációk alapján jónak mondható. Legtöbb prédikátorról azt olvashatjuk, hogy „élete tanításával megegyező ..." Persze vannak kivételek. Mint a füredi prédikátor, aki „még eddig jól viselte magát egyébiránt, de mikor bort iszik vagyon hirtelenség benne, nem veszekedett ugyan senkivel, hallották, hogy másutt tánczolt, a kertébe menvén a szomszédja tyúkjaiban hármat azokban ellőtt. . ." A kadarkúti prédikátor pedig - írja Torkos — „részegen jött élőnkben. Reversalist adott, assessorságától megfosztatott". A szilváskisfaludi prédikátor ugyancsak részegen ment a vizitátorok elé, „az melyről reverzálist vettünk, hogy azután józanon ét'. A szentbenedeki lelkészről pedig azt olvassuk, hogy a „közönséges censura után méltatlannak ítéltetett manus impositiora". Sokkal több a panasz a hívek egyházhoz való hűségére, különösen is erkölcseikre. Az üldözött egyház minden bizonnyal nem élhetett úgy a fegyelmezés eszközeivel, mint annak előtte. Mezőszentgyörgyön „N(emes) Vechelius András az ifjú negyedfél esztendőtől fogva kétszer sem Communicált". A kisasszondi levitára haragszanak a hívei „ . . . hogy a bűnről őket meg feddi kötelessége szerént ..." A gigei lelkész „a részegség ellen sok intéseket tett, de nem tarttyák véteknek, a káromkodókat megbüntetik, vasárnaprontókat, ha két prédikáczió előtt kimennek . . . A gonosztevőket igen szorgalmatosan megbüntetik ..." A legtöbb helyen az egyházi fenyítéket már nem szabhatják ki kötelezően mégsem, a hívek szabad akaratukból vehetik azt magukra. Valamely gyülkezetbe — az eklézsia kívánságára - az esperes exmittálta a lelkipásztort, nagy ritkán a püspök. A lelkipásztor erről „testi moniális"-t kapott, amit vizitációkor be kellett mutatnia. Ám sok lelkész nem rendelkezett ezzel az oklevéllel. A szőlősi „T(iszteletes) Örsi János prédikátor Uram exmittáltatott 1730-ban 10 Juni Monoszlóban azon ekklesia kívánságára Tiszteletes Deáki István Senior Uram által, de Testimoniálist nem adott Ö kegyelme." Sokkal fontosabb volt azonban a felszentelés, az ordináció kérdése. A felszentelés általános norma volt, sokkal inkább, mint bármi más. A reformátori tanítás — így Kálviné is — kihangsúlyozta a ministerium et ordo verbi Dei isteni és apostoli eredetét (apostolica successio), de egyértelműen elvetette annak episkopális értelmezését. A hazai református liturgiák elvi álláspontja az volt, hogy a felszenteléskor számolni kell a püspökök szolgálatával, de ez nem lehet sine qua non-ja az ordinációnak. A ministerium verbi Dei apostoloktól eredendő, s korokat átívelő történeti kontinuitása nem a püspökök, hanem a szolgálat, az „egyetemes papság" szellemében végzett szolgálat folytonosságában adatik tovább.

38 A gyakorlatban a felszentelés — ezt mutatja a vizitációkból nyert kép is - mégis a püspök jogköre volt, a vizitációk alkalmával ő szentelte fel a lelkészeket kézrátétellel (manus impositio). Kollektív lelkész-szentelésről szó sem lehetett a politikai helyzet miatt, hisz nem lehetett generális zsinatokat tartani. Olyan azonban előfordult (így Torkos Jakab egyházlátogatásakor is), hogy egy kisebb körzet papjait egy helyen szentelte fel. Ilyen hely volt pl. Somogyban Aszaló, vagy Szomajom, illetve a mai mezőföldi egyházmegye akkori székhelye Peremarton. Sokszor 10—15 év is eltelt, mire egy lelkész részesült a felszentelésben. A felszentelésről szintén testimóniumot kapott a lelkész, mégis sok korábban felszentelt lelkész nem rendelkezett ezzel a bizonyítvánnyal. Nincs „testimoniálisa" például Rimaszombati Mihály csóri, Csákvári István fülei, Bánhorváti Miklós simontornyai prédikátoroknak. Több olyan esettel is találkozunk a vizitációban, hogy a felszentelés és a kézrátétel nem egy időpontban történik, sőt több év is eltelhet a kettő között. Ilyen a szentgáli lelkipásztor esete: „Tiszteletes Naszállyi István Predicator Uram . .. Teveilyen felszenteltetett 1739-ben die 27 Április Tiszteletes Komáromi Jósef Uram által. Manus impositiot vett ö kegyelme Anno 1745. 3. Mai Peremartonban Tiszteletes Superintendens Torkos Jakab Uram által . . ." De idézhetem az enyingi egyházlátogatást is: „Tiszteletes Tokai Pál predicator Uram . . . a Peremartoni Tractusnak Seniora, a Prédikátorságra exmittáltatott Hodosi Sámuel Superintendens Uram által Anno 1710. die 18. Juni a Tápszentmiklósi Ekklesiának kívánságára Kovácsiban. Manus impositiot vett 1743-ban die 17 Juni." Az idézett esetekben, s a többi ilyen esetben is a felszentelést mindig az egyházkerületi főjegyző (püs-