Veszprémi Történelmi Tár 1989. II.

Hadikrónika - Vizi László Tamás: A végvári rendszer kiépülése a Győri Főkapitányság területén (Különös tekintettel az 1568–1593 közti időszakra)

HADIKRÓNIKA 61 Tátikát, Keszthelyt, s a Balatontól északra lévő Vázsonyt is. Nem beszélve az olyan kisebb kastélyokról mint pl. Essegvár, Ugod, Döbrönte stb. Mivel ezek a várak a közvetlen török támadások irányába estek, a földesúri jövedelmek jelentékeny részét a várak fenntartására, katonák fogadására kellett fordítani.

17 A várak kiépítése, fenntartása óriási összegeket igényelt, hiszen az ország belsejében lévő magánvárak többsége teljességgel használhatatlannak bizonyult a török támadásaival szemben. Csak kevés földesúr volt képes arra, hogy magánvárát saját jövedelmeiből építse ki, s mellette még jelentős katonaságot is a zsoldjában tartson. Choron András 50 ezer forintot költött Devecser várrá építésére, a veszprémi püspökség váraira és bandériumok fenntartására. De nem maradt el tőle Török Ferenc sem, aki Pápa erősítésével és jelentős haderő fegyverben tartásával segítette a védelmet.

19 A közvetlen védelmi övezetben lévő magánföldesúri erősségek nem tudtak megélni. Sorsuk természetszerűleg az elsorvadás, vagy török kézre kerülés lett. A magánbirtoklás csak úgy volt tovább biztosítható, ha a földesúr egyben tiszt is volt valamelyik várban. Hatalmas, kiterjedt birtoktestekkel rendelkezett az egyház is. Jelentős várak — Győr, Veszprém, Sümeg, Tihany, Győrszentmárton — voltak egyházi kezelésben, s tartoztak a veszprémi és a győri püspökségek területéhez. Akárcsak a magánbirtokosoknak, a püspökségeknek is elviselhetetlen terheket jelentett váraik fenntartása. A püspöki, káptalani javadalmakból nem futotta sem katonaállításra, sem pénzáldozatra. Kecsethy Márton veszprémi püspök nagy pénzhiányában a székesegyház kincseit volt kénytelen eladogatni és zálogba vetni.

21 Az 1543-as országgyűlésen hangzott el először az a panasz, hogy a végvárak tulajdonosai nincsenek abban a helyzetben, hogy váraikat megerősíthessék. A rendek a VII. tc.-ben a várvonal kiépítését egyenesen a királyra hárították. Felszólították uralkodójukat, hogy ne csak a királyi várakat, hanem a magánkezelésben lévőket is oltalmazza.

2 2 A rendek az 1547-es XVI. tc.ben szintén megfogalmazták követeléseiket. A várak fenntartására és őrzésére Ő császári fennségek, valamint a birodalom pénzbeli és katonaságbeli segítségét kell igénybe venni, „. . . mert, hogy a magyarországi segély egymagában nem elegendő . . ."

23 Megismétlik még a rendek ugyanezen kívánságaikat az 1550-es és 1555-ös országgyűléseken is. Ezzel megkezdődött a várak többségének országos erősséggé alakulása. Kezdett elterjedni az a gyakorlat, hogy az őrség jelentősebb részét a király fizette. így történt ez Vázsony, Devecser, Ugod, Essegvár, Szigliget, Csobánc, Rezi, Tátika stb. esetében. A király ezen kívül még egyéb kiadásokhoz is hozzájárult. A püspököket felmentették a katonaság kiállításának és fenntartásának költségei alól. Az addig egyházi kezelésben lévő várakban ezután már udvarhű katonák találhatók, akik ezáltal az egyházi javak legnagyobb részét ellenőrzésük alatt tartották. Kötelesek voltak azok jövedelméből várjavításról, zsoldosok tartásáról gondoskodni. Az egyház a legtöbb esetben csak névleges birtokos maradt.

24 Nem .bírták a fenntartást sem a Török, sem a Choron családok. Pápa, Csesznek, Devecser csakhamar királyi vár lett. 1559-ben, Podmaniczky Rafael halála után pedig Palotára is királyi őrség került.

25 A rendek azzal, hogy a fenntartás költségeinek tetemes részét áthárították a királyra, mintegy megvetették a későbbi rendi sérelmek alapjait is. Azzal, hogy a király gondoskodott a várvédelemről, így az azzal összefüggő minden jog is az uralkodóra szállt át. A király a várkapitányok kinevezésének jogát is magának tartotta fenn, s ez lehetővé tette számára azt, hogy háttérbe szoríthassa a magyar elemeket a katonai és politikai vezetésben egyaránt. A végvári rendszer fenntartásának költségei A velencei követ szerint a sikeres védekezéshez 1555-ben 493472 magyar forintra lett volna szükség.

26 Más becslések szerint az 1560as évekre évi 900 ezer forintra, majd az 1570-es 80-as évekre egymillió, másfél, sőt kétmillióra tehetők a szükségletek.

2 7 A szükségleteket fedezendő bevételek számbavételénél sajnos terjes egészében csak becslésekre hagyatkozhatunk.

2 8 Szekfú Gyula az alábbiak szerint állította össze a bevételeket, s állapította meg az ország jövedelmeit: az országgyűlések által megszavazott hadi adó, vagy dica összege a portaszámok állandó ingadozásai miatt

29 40 ezer és 120 ezer forint között mozgott, a bányászat és a pénzverés jövedelmei 180-200 ezer forint körülire voltak tehetők, a harmincadvámokból kb. ugyanennyi volt a bevétel, 10 ezer forintot tehettek ki a városok által fizetett taxák, illetve cenzusok. A legnagyobb jövedelmi forrással a pozsonyi kamara rendelkezett, bár ez az összeg 80 és 190 ezer forint között hullámzott. Ezekből az adatokból a végső következtetést levonva megállapítható, hogy Magyarország rendi és királyi eredetű jövedelmei kb. 580-600 ezer forintra rúghattak.

30 Szántó Imre kissé óvatosabban fogalmaz, amikor a kincstár terjes bevételeit évenként 400-600 ezer forintra teszi.

31 Ezt az óvatosságot látszik alátámasztani az az adat, miszerint 1591-ben a császár összes jövedelmei mindössze 399 646 forintra rúgtak volna.

32 Az ország szükségletei és tényleges bevételei között lévő hatalmas különbözet mellett nem mehetünk el szó nélkül. Hiszen a rendes és rendkívüli jövedelmek összege nem fedezte és nem is fedezhette a szükségleteket. Amíg a bevételi források az egész XVI. század folyamán változatlanok maradtak, addig a kiadások összege, mint látható volt, egyre emelkedett. Ez a folyamat pedig rohamosan vezetett az államháztartás szétzilálása felé. Az államadósságok az 1570-es években már 10 millió forint körül mozogtak.

3 3 „ .... A végházak más országoknak és tartományoknak is védő bástyái s Ausztriát s Németországot is ezek védelmezik. E szerencsésebb országoknak kéne a végházakról gondoskodni." — írta 1590-ben Ernő főherceg.

34 Az osztrák tartományok a Dunától délre fekvő területeken lévő végvárak védelmére az 1550-es években kb. 300 ezer forintot költöttek. Egyes vélemények szerint pedig az 1590-es évekre a segélyek összege már az 1 millió forintot is elérte, illetve meghaladta volna.

35 Az 1 millió forint túlzott becslésnek tűnik, hiszen a védővonalnak csak egy rövidebb szakaszáról volt szó, aminek az ellátására ennek a pénznek elegendőnek kellett volna lennie. Erről pedig szó sem volt, hiszen ismeretes Kanizsa esete, ahonnan a katonák kénytelenek voltak kivonulni a régóta esedékes zsold elmaradása miatt.

36 1591-ben a magyar katonai szükségletek — egyes vélemények szerint — 1,3 millió forintot tettek ki.

37 Hogy a Dunától délre eső területekre Ausztria kb. 1 millió forintot költött volna, aligha hihető. Az 1578-ban megkötött brucki egyezmény értelmében Felső-Ausztria segélyt adott Kanizsa vidékének, míg Alsó-Ausztria Győrt, Pápát, Devecsert, Varsányi, Tihanyt, Csesz-