Veszprémi Történelmi Tár 1989. II.
Hadikrónika - Vizi László Tamás: A végvári rendszer kiépülése a Győri Főkapitányság területén (Különös tekintettel az 1568–1593 közti időszakra)
62 HADIKRÓNIKA neket, Tatát és Komáromot látta el. Az alsó-ausztriai rendek vállalták e várak tatarozását és őrségének fizetését. 38 Az osztrák örökös tartományok mint látható csakis azokra a végvárakra áldoztak, amelyek az Ausztria felé vezető út mentén találhatók. „A szomszéd azért oltja az égő házat, hogy a magáé ne gyulladjon meg." — írta nagyon találóan Szegő Pál. 39 A magyar várak kiépítésére a német birodalmi gyűlés is utalt ki segélyt. A német rendek 1547-től kezdve 5 éven át évi 100 ezer forintot szavaztak meg. 40 Miksát 1566 után, 1576-ig a Német Birodalom nem segélyezte pénzzel. Rudolf uralkodása alatt ugyan a megszavazott évi segítség 750 ezer forintot tett ki, azonban ennek csak csekély része folyt be, s még kevesebb került a végvárakba. De hiába voltak a külföldi országok segélyei, az ország gazdasági gondjait csak enyhíteni tudták, megoldani nem. A védelem szükségletei még így is jóval meghaladták a bevételeket. A vonal várainak fenntartásánál elsősorban az egyes vártartományok jövedelmei jöhettek számításba. Ezek fedezték az építkezések, a zsold, az ellátás nagy részét. A jövedelmek különböző forrásokból származtak: a várföldek terméséből, hegyvámból, bortizedből, malmok bevételeiből, a majorságok állatállományából, a jobbágyok pénzbeli és természetbeli szolgáltatásaiból. 42 A váruradalmakból származó jövedelmek alapvetően két félék voltak. Egyrészt természetbeli és más fogyasztási cikkből, másrészt a készpénzből vagy a termények eladásából származtak. 43 A végvárak ellátásának fontos bázisát jelentette a tized is. Az 1569. évi XXVII. te. értelmében a király, illetve a kamara bérbe vehette a főpapoktól a végvárak közelében lévő birtokok dézsmáit. Tehát a püspöki és a káptalani jövedelmek tetemes részét kivonták az egyháziak kezeléséből. 44 így kerülhetett aztán sor pl. arra, hogy a veszprémi püspökség és a káptalan birtokait Veszprém, Palota és Tihany várainak fenntartására rendelte a király. Tihany várának kapitányai ettől kezdve a bencések egykori birtokai fölött is rendelkeztek. Acsády Ignác a magyarországi végvárak saját birtokaikból befolyt jövedelmét évi 50 ezer forintra becsülte. 45 Szekfű Gyula szerint 50-80 ezer forintnál a vártartományok jövedelmei nem tettek ki többet. 46 Ahhoz, hogy az egész várvonal jövedelmét meg tudjuk határozni, az egyes várak bevételeit kellene ismernünk. Az ehhez szükséges helytörténeti adatfeltárások nem állnak rendelkezésre. Tehát csak a jövedelmeket befolyásoló tényezőket vehetjük számba. A várak fenntartása, ellátásának biztosítása a vár környéki helységek birtoklásától függött. Mind a magyarok, mind a törökök a falvak birtoklásáért küzdöttek, így aztán azok hovatartozása, lakóinak száma állandóan változott. Egy-egy kastély vagy huszárvár elveszése akár száz falu adóját is elvonta a másik féltől. 47 A török várak közelsége, az ellenség állandó jelenléte sokszor illuzórikussá tette az amúgy sem biztos, minden évben változó bevételeket. A cél a magyar várkapitányok számára világos volt: a váruradalom, a várbirtok bővítése, minél több hódoltsági falu kényszerítése az adózásra. Kiterjedt a kapitányok figyelme arra is, hogy van-e a környéken olyan birtok, ami a koronára szállt vissza, mert azt a várhoz csatolhatták. Céljuk elérése érdekében még az erőszaktól sem riadtak vissza, s a várkapitányok néha egymás váruradalmára is rátörtek. Pl. Magyar Bálint fonyódi kapitány Palotától Ordát és Szálláslakot ragadta el. „Hatalmasul" bírta Lullát, Ságvárt, Csegét. 25 somogyi falut foglalt el, melyek eredetileg tihanyi birtokok voltak. 48 A XVI. századi védelem és harcmodor 1526-tól a magyarságnak szinte kizárólag csak a török ellen kellett hadakoznia, s ez meghatározója lett a haditechnika fejlődésének. Már Zsigmond harcai bebizonyították, hogy a külföldi és hazai páncélos lovasság, mely a nyugati harcmodort képviselte, teljesen hatástalan maradt a török ellen. A magyar hadi tudománynak a támadó fél harcmodorához kellett alkalmazkodnia. 49 A török harcmodor hasonló volt a régi magyar hadakozáshoz, a könnyűlovasságra, illetve könnyügyalogságra épített. Olyan egységeket kellett tehát létrehozni, amelynek jellemzője a gyorsaság, a mozgékonyság és a helyzetváltoztató képesség. A huszárságra azért is kulcsfeladat hárult, mivel egy végvár hatósugara a várban tartózkodó lovassággal beszáguldható területet foglalta magában. 52 Az adóztatásokhoz, a várbirtokok jövedelmeinek behajtásához, a portyázásokhoz, cselvetésekhez a lovasság szolgáltatta az erőt. A török harcmodor állandó jellemzője volt a lesvetés vagy leshányás. A XVI. század első felében még napirenden voltak a magyarok vereségei. A helyzet a XVT. század második felében változott meg. A magyar lovasság cselre csellel válaszolt, s erre az időre a lesvetés és a leshárítás módját már a legkisebb végházunk őrsége is pompásan értette és rendszeresen űzte. 5 3 1579-ben Musztafa budai pasa így panaszkodott a magyar vitézekre: „Várak alá száguldanak, csatáznak, utakat állanak, lesöket hánynak, emberöket fognak, barmokat hajinak, mikoron módját ismerik . . .". S mivel a várak sorsa a falakon kívül, a „mezőben" dőlt el, olyan erősségekre volt szükség, ahol elegendő lovast lehetett fegyverben tartani. Érthető, hogy egyre inkább megnövekedett a huszárvárak jelentősége. „Amelyik megszállott várnak nem volt annyi ereje, hogy a mezőn szállhasson szembe az ellenséggel, az már veszőfélben volt." Szántó Imre számításai szerint a török által el nem foglalt területek védelmére kb. 12-14 ezer végvári katonára volt szükség. 55 Egy 1557-ből származó jelentés is arról számolt be, hogy a végek oltalmára a királynak 12 ezer embert (8 ezer lovast és 4 ezer gyalogost) kellene tartania. 56 1577-ben az egész ország összes végvidékein hivatalosan 18.242 főnyi őrség állomásozott. A tényleges védelmi erő azonban csak az 1557. évi előirányzott létszám (12 ezer) körül mozgott. 57 Rendelkezünk adatokkal a Duna és a Balaton közötti Főkapitányság várainak őrségéről is. Ebbe az Összegzésbe csak a rendes zsoldosok tartoztak bele. A fizetetlen szabad hajdúk nem számítottak ide. Az 1577. évi jelentés szerint az őrhadak eloszlása a következő volt: a főkapitány vezénylete alá tartozott 100 huszár, 100 gyaloghajdú, 50 német lovas. Győr: 700 német gyalogos, 400 huszár, 300 gyaloghajdú, 20 harci kocsi. Pápa: 300 huszár, 350 gyaloghajdú. Palota: 200 huszár, 100 német lovas. Veszprém: 200 huszár, 300 gyaloghajdú. Tata: 70 huszár, 100 gyaloghajdú, 50 német lovasított lövész. Szentmárton: 50 huszár, 100 gyaloghajdú. Csesznek: 18 huszár, 50 gyaloghajdú. Vázsony: 18 huszár. Keszthely: 20 gyaloghajdú. Szigliget: 10 gyaloghajdú. 5 „Várak nélkül a török védvonal nem paralizálható." 59 1556 fontos időpont végvárrendszerünk kiépítésének és a török elleni védelem megszervezésének kérdéskörében. Ebben az évben alakult meg ugyanis Königsberg Ehrenreich elnöklete alatt a Bécsben székelő Udvari Haditanács, mely pénzügyileg az Udvari Kamara alá tartozott. 6 "
