Veszprémi Történelmi Tár 1989. I.
Tanulmányok - Ács Anna: Szőlőművelő és bortermelő gazdaközösségek Tapolcafőn (1759–1943)
TANULMÁNYOK 7 büntetésül csak annyi pénzt kellett fizetniük, amennyit az őket elfogó, tetten érő pásztornak adtak jutalmul. A jelentősebb károk okozóit kártérítésre kötelezte a hegybíró és a kirótt bírságösszeg felét kellett átadniuk a hegy pásztornak. A hegybíró tartotta magánál a közösség legfontosabb iratait és tőkepénzét tartalmazó ládát. A tapolcafőiek ,,cifra", nyilván festéssel díszített közepes méretű ládákra emlékeznek. ,,Hegységládát" a közösség pénzéből csináltattak főleg az örökváltságot követő években, a Kisodorban a számadáskönyv szerint 1887-ben 40 . A kizárólag a tapolcafőiek közül választott hegybíró az elöljárókkal együtt vitte a hegyközség dézsmáját a földesúrnak, majd befizették az állami adót. A két — ritkán három — elöljáró készítette elő az általában vasárnap, a mise után vagy hétköznap este tartott s a hivatalos részen túli borozgatás miatt éjszakába nyúló közgyűléseket. A hegyrend ellen vétőket ők idézték a bíró elé és vele együtt fizették be az adókat és az ő hivataluk volt a pásztorpénz beszedése. Középkorú, agilis gazdák közül választották őket, nem kizárólag tapolcafőiek, hanem külső birtokosok is lehettek a szőlőművelő és bortermelő gazdaközösség elöljárói. A hegység életének legfontosabb eseményeit rögzítő hegyjegyző, nótárius a közösség legszebben író gazdái közül került ki. A gyakorlat azonban azt mutatja, néha meg kellett elégedniük a jegyzőkönyv vezetésére vállalkozó birtokossal, lemondva az írás esztétikumáról. A hegyközség egyik legfontosabb feladatkört ellátó megbízottja a hegyőr, a hegy pásztor, ritkább, de Tapolcaion is használatos terminológiával a „csősz" volt. Nyári pásztort a gyepűjárási gyűlésen választottak vagy május végén. A pásztorfogadás ünnepi esemény volt, áldomásivással tették emlékezetessé 4 1 . Fogadás után a nyári pásztort gyakran kikísérték a hegybe, bemutatták neki az őrzésére bízott sző lő birtokokat. Szőlőtulajdonos soha nem lehetett pásztor, inkább szegényebb- idős emberek vállalták ezt a tisztséget. Jelentkezés alapján a hegyközség elöljárósága a gazdaközösséggel egyetértésben döntött a hegyőr személyéről. Tapolcafőiek emlékeznek olyan esetre, amikor elszegényedett idős házaspárt választottak ki erre a feladatra emberségből: így, segítették őket ,Rakáshoz", fedélhez a fejük fölé és némi keresethez. A pásztornak esküt kellett tenni a hegyközség színe előtt munkája becsületes elvégzésére. Az eskü szövegét általában tartalmazták a hegységi artikulusok 42 s előírták a pásztorok munkakörét is. Naponta legalább háromszor körül kellett járnia a hegyet és az észlelt rendellenességekről (lopás, kihágás stb.) zálog alapján jelentést tenni a hegybírónak, a birtokosokkal — ha éppen nem éri őket vétségen — „illedelmesen" beszélni, a kóborlókat megriasztani és a szüleik nélkül a hegyben járkáló gyerekeket hazaküldeni 4 3 . Ha a rendbontókat tetten érte, név és illetőség szerint jelentette őket a hegybírónak, más esetben az észlelt kárról számolt be. A kihágásért fizetett büntetéspénz egésze vagy meghatározott része illette a pásztort. Tapolcafőn falubeli általában nem lopott a szőlőhegyen, ha mégis, akkor csak azért, mert megkívánta és olyankor a hegyőr ,,nem nézett oda". Rendszerint idegenek és cigányok loptak, meg gyerekek, csínyből: örültek, ha be tudták csapni a pásztort. Falubeli legények sokszor meg is ijesztették. Nappal elbújtak a „hegyi hajlék" padlásán és éjszaka szent énekeket énekeltek, hogy a hegyőr boszorkánynak vélje őket. A pásztor puskát kapott a hegyközségtől, a „lövést", azaz a puskaport is megvették a számára 44 . Még éjszakánként is durrogtatott vele, tudomására hozva a szőlősgazdáknak, hogy éberen őrködik. A puskát főleg a seregélyek elriasztására használta. A tapolcafőiek szerint a századunk elején ,,még kevés volt a madár a hegyen és elrepültek akkor, ha a pásztor berregtetett, no meg csattogtatott a tenyerével." A seregélyek elleni védekezés különösen szőlőérés idején adott komoly munkát. De miután a pásztor megfigyelte, ,kiismerte" a madarak járását, a legveszélyeztetettebb helyekről a leghatásosabban tudott támadni. A szőlősgazdák segítették a pásztort a seregélyek elleni küzdelmében: madárijesztőkkel, fákra felfüggesztett madártetemekkel, csillogó, s széljáráskor éles hangot adó fémdarabokkal, amelyektől állítólag félnek a seregélyek. Időnként szőlőbirtokosok gyerekeinek csapata is riogatta a kártevő madarakat. Újabban fácánok és méhek pusztították a szőlőt Tapolcafőn. A nyári pásztor május végétől, június elejétől a „szüret bevégeztéig" a hegyi hajlékban élt. Felelős volt a szőlőhegy forgalmáért, gondosan zárnia kellett esténként az ajtókat, kapukat. Hozzátartozói hetente csak egyszer látogathatták meg. A szőlőben" birtokosok látták el élelemmel. 1930-ban pl. az Öreg és Kisodor szőlősgazdái fél holdnyi birtokonként voltak kötelesek „1 napi rendes élelmet és 1 negyedrész kenyeret" vinni a hegypásztornak 45 . Szőlőparcellák szerinti szomszédonként hordták az ebédet a pásztorházba. Annyi ételt kapott, hogy mindig maradt vacsorára és másnap reggelire is. Ha már kihűlt, a ház fatüzeléses tűzhelyén melegítette meg az ételt. A legjobb ételeket vitték neki, mert a gazdák nem akartak elmaradni egymástól, másrészt jó viszonyban kívántak lenni a pásztorral. A hegyjegyző a pásztorkönyvben, az ún. főzető polétában szedte sorba a birtokosokat 6 . Az ételt vivő köteles volt még aznap a következőnek, vagyis a szőlőbeli szomszédjához eljuttatni a polétát és megmondani, milyen ételt kapott tőle a pásztor, hogy megelőzzék annak egyhangú étrendjét. A külső birtokosokra is vonatkozott az élelmezés kötelezettsége, ami nem kis nehézséget jelentett számukra. De megterhelő volt az a tapolcafőieknek is akkor, ha a szőlőhegy a falutól távolabb esett. Az ételhordást ezért a hegység pénztárába bekerülő meghatározott pénzösszeggel, a „főzetési díjjal" meg lehetett váltani, de csak a birtokosközösség jóváhagyásával, mert így a többi gazdára gyakrabban került sor. A nyári pásztor a szüret után kapta meg a fizetését, amelyből levonták a fogadáskor adott „foglalót", vagyis előleget. Fizetésül a közgyűlés által jóváhagyott mennyiségű gabonát és pénzt kapott a pásztorkönyvek tanúsága szerint 4 7 ' A nyári pásztor maradhatott télre is, de ez ritkán történt meg, télre általában másik hegyőrt fogadtak. Nem kellett a hegyen laknia, ráért másnaponként — vagy ahogy az idő engedte — kimenni. Kemény télen kinn rekedhetett a pásztorkunyhóban. Élelmezéséről saját magának kellett gondoskodnia. Főként a szőlőkarókra és az oltványokra vigyázott, mert a hegyben az élet télen sem szűnt meg, fát nyesni és kivágni jártak a szőlősgazdák. Rendszerint egy hegyközség 1 — 1 nyári és téli pásztort bízott meg szőlőbirtokai őrzésével, századunk elejétől azonban több közösség fogadhatott közös pásztort. 1905. június 4-én az „Öreg és/ Kis ódori hegység elöljárói elhatározták, hogy ezen két hegybe egy mezőőrt fogadjanak Kümögi hegységgel együtt." A hegypásztor fizetségét elosztották egymás közt. fele részt a Kümögi, másik felét az Odor hegység fizette 48 .
