Veszprémi Történelmi Tár 1989. I.

Tanulmányok - Ács Anna: Szőlőművelő és bortermelő gazdaközösségek Tapolcafőn (1759–1943)

TANULMÁNYOK 5 háború éveiben megmutatkoztak a hegyközségek felbomlásának jelei

2 6

. II. Régen nagy rend volt a határban. Szőlő csak a szőlőhegyekben volt." — emlékeztek vissza az idős tapolcafőiek. Egy-egy hegy szőlőbirtokai külön egységet, zárt területet alkottak. A szőlőtőke élettartama ugyan ,,csak" 30—50 év, viszont újratelepítéssel a szőlőhegy vegetációja többszáz éven át folyamatos lehetett

27 és volt is Tapolcafőn. A határ többi részétől szemléletesen elkülönültek a szőlőhegyek. Általában a földrajzi környezethez alkalmazkodó formát vettek fel, többnyire szabálytalan alakzatot, amelyet mindig árok és az ahhoz kapcsolódó gyepű határolt. Védték a hegyet a szőlő állati kártevőitől és — ahogyan a tapolcafőiektől hallottam — a „hamis úton járó" emberektől. Másrészt az árok- és gyepűrendszer kifejezte a szőlőbirtokok kiváltságos helyzetét a határbeli szántókkal, rétekkel vagy más ingatlanokkal szemben. A körülhatároltság azt jelentette, hogy sohasem vett részt a határ többi részét jellemző használati formákban, nem tartozott az osztatlan legelőkhöz, erdőkhöz sem a szokások által meghatározott módon művelt szántóföldekhez.

28 Tapolcafői határtérképekkel ugyan nem tudjuk bizonyítani az árok és a gyepű meglétét, egyéb levéltári források és az eredeti árok-gyepű vegetáció ma még látható nyomai azonban egyértelműen tanúskodnak. Az árkot a szőlősgazdák ásták és maguk ültették, készítették a gyepűt is. A árok az adott földrajzi viszonyoknak megfelelően 1—2 m mély lehetett. Időnként víz is gyűlhetett össze s huzamosabb ideig tárolódhatott benne .

3 ° Az árokból a földet a belső,a szőlők felőli partra hányták, a venyigét azon szárították. A száraz venyigének csak egy részét vitték haza gyújtósnak, a többit az árokparti földhányáson hagyták kévékbe kötve. Erre aztán tavasszal az árok tisztításakor földréteg került, majd újabb venyigekévesor. Miután ez a folyamat évenként ismétlődött, mind magasabb lett a föld-venyige fal, elérhette az 1 — 1,5 m magasságot is. Mögé mindig fákat ültettek, leggyakrabban akác, hárs és tölgyfát, a gyümölcsfák közül pedig szilvát és meggyet. A gyepű és az árok a fákkal együtt a szőlőbirtokhoz tartozott, ahhoz, amelynek éppen a végébe esett, a fennmaradó területeket pedig a szőlősgazdák elosztották egymás között. A fák között fű és bokrok nőttek, amit az árokhoz és gyepűhöz hasonlóan rendben kellett tartani. Állapotát évente ellenőrizték az ún. gyepüjárás során a hegyközség elöljáróinak vezetésével. A gyepűiket rendben nem tartó birtokosokat megbüntethették, gyëpühibáért", s a büntetést a szőlősgazdák közösségének pénztárába kellett befizetniük vagy rövid haladékot kaphattak indokolt esetben a hiányzó munkák elvégzésére. A közösségi összetartozást erősítő ünnepélyes hangulatú gyepűj árast Szent György napja táján rendezték. Ezt általában megelőzte az elmúlt évről számot adó közgyűlés, de követhette is. A gyepűn való áthaladást, a hegybejutást előbb ajtók, később egy vagy több kapu is szolgálták. Ezeket a közösség pénzéből készíttették mesteremberekkel. A kétszárnyú, keresztbe fektetett hevederekből összeállított nagykapu mellett „deszka kiskapu", vagyis ajtó állt. Kapulábnak gyakran élő tölgyfát használtak. A kiskapuk forgalma nagy volt, mert a gyalogosok csak ott járhattak, míg a nagykapun át szekérrel közlekedtek. Kisebb hegyekben 1, kiterjedtebb szőlőhegyekben több kaput állítottak

31

. Tapolcafőn a szőlő dézsma örök megváltásáig általában 1—1 kapu volt a hegyekben, számuk az 1870-es évektől nőtt meg. A több kapu közül az egyik főkapuként a közlekedés jó részét lebonyolította, onnan indult a hegy központi szekérútja, amely a szomszédos szőlőhegyekkel is teremthetett öszszeköttetést. Az egy vagy több szekérútról a szőlőbirtokok fekvése szerint gyalogutak indultak dűlőket létrehozva. A dűlők végén, de főként a gyepű és a szőlőparcellák között a birtokokhoz tartozó kaszálók voltak. Ide dúcokat állítottak és kikötötték legelni a teheneket, ha szekérrel jöttek dolgozni a szőlőbe. Állataikra felügyelniük kellett, nehogy azok elszabadulva kárt okozzanak a szőlőkben, mert az pénzbüntetést és kártérítés kötelezettséget vont maga után.

32 Az egyes birtokokat barázdák, „brázdák" választották el egymástól. Gyalogúinak használták őket, felefele arányban tartoztak a szomszédos parcellákhoz. Tapolcafőn is gyakran támadt vita abból, hogy elkapáltak egymás barázdájából, tehát szőlőföldjéből. A parcellák határain, két végén, néha a közepén is az ún. megyeközben szinte megmozdíthatatlanul súlyos kövek, „megyekövek" álltak fehérre meszelten, határjelként. A szőlőbirtokokat hosszában sorokra, keresztben „vágók"-ra osztották. A vágók hosszát aszerint állapították meg, hogy mekkora területet, milyen hosszú szőlősort tudtak nagyobb pihenés nélkül megkapálni. Rendszerint 2—3 vágó alkotott egy parcellát. Végükbe, a „vágófejekbe" gyümölcsfát: almát, körtét, meggyet, naspolyát, birset valamint egres- és ribizlibokrot ültettek. Ritkán vetemény és néhol jellegzetes növényként lopótök is került oda, amit kiszárítottan borszívásra használtak. A szőlőtőkék sorai közé őszibarackfát telepítettek, mert az nem adott nagy árnyékot, nem gátolta a szőlő fejlődését. Míg a szőlő termőre nem fordult — négy évig — a tőkék közé is veteményeztek. A termő szőlőbe már nem ültettek veteményt, kivételes esetben csak akkor, ha a falubeli telken, portán nem volt konyhakert. Ilyenkor is csak a szélső rendek közé ültettek, hogy szőlőkár nélkül gondozhassák a veteményt. A tapolcafői szőlőhegyekben — pedig azok nincsenek túl messze a falutól — különböző építményeket emeltek. Munkaeszközeik tárolására, megkímélve magukat azok folyamatos szállítgatásától, a gazdák birtokaikon kezdetleges, ásott s a hevederek közét venyigével kitöltő vagy ágakkal fedett vermeket, valamint kunyhókat készítettek, ahova a gyorsan támadt záporesők idején behúzódhattak. Présházakról nincsenek adataink, viszont emlékeznek még a módosabb birtokosok szőlőiben álló borospincékre, amelyek azonban nem alkottak sort, tapolcafői szóhasználattal „szert". A szőlőművelő gazdák többsége otthon dolgozta fel a leszüretelt szőlőt. A külön e célra szőtt zsákokban taposták el vagy kipréselték. A mustot a kamrában állványra állított hordókban tárolták s ha nem volt pincéjük, a bort is. A kamrákat a legtöbb helyen alápincézték és az elforrt mustot a kamrából a bolthajtáson átmenő csövön leengedték a pincebeli hordókba. A tapolcafői szőlőhegyek legfontosabb építményei a pásztorkunyhók voltak. Á gazdaközösségek építtették azokat és figyelemmel kísérték állagukat, gondoskodtak a szükséges javítások, felújítás elvégzéséről. A „hegybeli hajlék" építésében esetenként részt vettek a szőlőbirtokosok. Az „építési szolgálat" indokoltan megváltható lehetett a közösség pénztárába befizetendő meghatározott pénzösszeggel.

33 Ha éppen nem gyűlt össze a hegyközségben a pásztorház építéséhez szükséges tőke, maga a hegybíró kölcsönzött a sajátjából az általa vezetett közösségnek pénzt meghatározott kamatra, hogy a tervezett időre elkészülhessen a szőlősgazdák által is használt hajlék.

34 Rendszerint kőből épült, a falu határában ugyanis kőfejtő működött,