Veszprémi Történelmi Tár 1989. I.

Tanulmányok - Ács Anna: Szőlőművelő és bortermelő gazdaközösségek Tapolcafőn (1759–1943)

6 TANULMÁNYOK 1. ábra. Veszprém Megyei Levéltár (Verni) Térképgyűjtemény. Telekjegyzőkönyves térképek. Döbrönte. 1860. június 11. VU. sz. lap. {Tapolcafővel szomszédos Déghegyet valószínűleg a múlt század végén csatolták át Tapolca főhöz. A szőlőhegyen három építészeti objektumot feltehetőleg présházat - tüntettek fel. de emlékeznek sárból tapasztott falú kunyhóra is. Zsúppal, századunk 30as éveiben már cseréppel fedték a pásztorházat, amely egyetlen lepadlásolt helyiségből álló építmény volt széles ereszaljával, „esztergyával", ahova a tartósabb esőben behúzódhattak a szőlőbirtokosok, ha zárva találták az épületet. A főkapu mellett vagy annak közelében építették, hogy a pásztor szemmel tarthassa a hegybe érkezőket s onnan kimenőket. Mindig egyszerűen rendezték be; az 1920-as évektől 1 asztal, 2 szék, 1 prices és 1 fatüzeléses tűzhely, „sparhejt" állt benne. A szőlőhegyi munka, a telepítés és a múlt század vége óta a peronoszpóra elleni védekezés, permetezés tekintélyes mennyiségű vizet igényel. Tapolcafőn forrásvizet használtak vagy a közeli kutakból hoztak vizet nagy vizeshordókban. Ásott kutak a szőlőhegyekben csak az I. világháború utáni évektől vannak. Azok ásásáról a birtokosok közgyűlése hozott határozatot, mert a mesterembereket a hegyközség tőkepénzéből fizették. A hegyek természetes határát alkotó ill. birtokok közti vagy közeleső vízfolyások is szolgálhattak időnként elegendő mennyiségű vízzel. in. A szőlőművelés és bortermelés közös érdekei hívták életre az egyes hegyek szőlőbirtokosainak közösségeit, a hegyközségeket

35

. Tapolcafőn a dézsmás szőlők gazdái földesúri hozzájárulással szervezhettek közösségeket, amelyek autonóm testületekké válhattak a szőlődézsma örök megváltása után. Egy-egy hegy öszszes szőlőbirtokosát egybefogták az illetőség és rendi tartozás, jogállás figyelmen kívül hagyásával, hogy a szőlőműveléshez és bortermeléshez elengedhetetlenül szükséges közös intézkedéseket végrehajtsák vagy végrehajtassák. A nemesi és polgári ill. extraneusi birtoklás a tapolcafői szőlőhegyeket is jellemezte. Kezdetben kisebb, majd az 1870-es évektől egyre fokozódó mértékben. A hegyközség, tapolcafői szóhasználattal „hegység

1

' földesúri fennhatóság alatt, az örökváltság után pedig önállóan alakította ki a maga szervezetét, működési formáját Felépítését helyi szokások köthették, de a XIX. század elejétől alkalmazkodniuk kellett különböző vármegyei és országos törvényekhez.

37 De úgy véljük, ezek kevés hatást gyakorolhattak a közösségek belső rendjére, inkább a korábban kialakult gyakorlat hagyományozódhatott. A hegység legfontosabb szerve a működésre vonatkozó határozatokat hozó közgyűlés volt. Évente többször hívták össze, ekkor vitatták meg az időközben felmerült aktuális problémákat és megválasztották a közösségi tisztségviselőket, az „elöljáróságot". A közgyűlések közül fontosságával kiemelkedett az ún. gyepűjárási gyűlés. A hegybíró házánál tartották, századunk elejétől pedig az Olvasókörben. Erre az alkalomra a hegybíró felesége vagy a fogadott főzőasszony vacsorát készített a közösség pénzéből a gyűlésen részt vevő szőlősgazdák számára. Vacsora után választották meg az elöljáróságot majd áldomást ittak az általában a hegybírótól vásárolt borból. A választás spontán jellegű volt, rendszerint már előre megbeszélték, kik alkalmasak az egyes feladatkörök elvégzésére. A hegyközségi jegyzőkönyvek nem számolnak be a tisztségeken való vitákról, valószínűleg nem került sor vitákra, nem is emlékeznek ilyen esetre Tapolcafőn. A közösségi megbízatások szolgálatnak számítottak, ezért igyekeztek minden gazdát bevonni az évek során a különböző tisztségek betöltésébe. A tisztségviselőket 1 évre választották ugyan, de csak rendkívüli esetekben nem újították meg több éven át a megbízatásukat. Az elöljáró sági tagok kellő indoklással le is mondhattak tisztségükről, ezt azonban csupán betegség esetén tették, mert megbízatásuk végső soron megtiszteltetésnek minősült a közösség részéről

38

. A gyepűjárási gyűlést „számadó közgyűlés"-nek is nevezték, mert a hegybíró ekkor adott számot a vezetése alatt álló ,,hegység" elmúlt évi működéséről s ha ő volt egyben a pénztáros is, külön beszámolt a pénzügyekről. Gyűlést hívhattak össze olyan különleges ügyek miatt, amelyek halaszthatatlan döntést kívántak. Ezek többnyire a szőlőhegyek egészének életére kiható vétségek: lopás, rongálás voltak. A közgyűlésekről jegyzőkönyvet vezettek, a hegybíró számadásai, beszámolói is ebben a kötetben szerepeltek és ugyancsak ide vezették be a szőlő adás-vételi szerződéseket, amelyeket a közösség színe előtt, annak jóváhagyásával köthettek csak meg.

3 A gyepűjárási gyűlések közti időszakban, egy éves időtartam alatt a megválasztott tisztségviselők a saját, hagyományok által megszabott működési területükön tevékenykedhettek. A hegybíró a választmány legtekintélyesebb embereként az ellenőrzés s így a büntetés jogát gyakorolta, jogkörét azonban korlátozta a büntetés mértékét előíró községi elöljáróság. A súlyosabb kihágásokat a községi vagy annál magasabb hatóságoknak volt köteles bejelenteni. A hegybíró a hegységi elöljárókkal meghívatta a vétségek elkövetőit és ügyükben ítéletet hozott. A kisebb bűnösöket ,/negpiszkóta", megszégyenítette és figyelmeztette. Nekik