Veszprémi Történelmi Tár 1989. I.

Vita - Makkay János: Pannonia vagy Dácia?

80 VITA ben a lehető legmesszebb kalandozó ötletnek (a Tiszaszőlősről „származó" négy, dudoros kerek korong ,lelőhelyének" általa tett megállapítása mellett). Van azonban „kalandozásaink" között egy nagy különbség: én hipotéziseimhez részben az ún. „Tariczky-folklórból", zömmel azonban más, valahol leírt vagy kinyomtatott forrásokból származó hiteles, vagy legalábbis tudományos mérlegelésre alkalmas és méltó adatokat használtam, és nem „páncélszekrényből" szedtem elő bizonyítékaimat. * * * Mivel részben az én hibámból, főleg azonban В alaptalan hipotézisei miatt a rézkori arany korongok lelőhelyeit illetően jelentős zűrzavar állott elő (amely a VMMK cikk segítségével elsősorban a külföldi kutatókat tévesztheti meg), feltétlenül szükséges egy nagyon rövidre fogott listában az összes ilyen korongra vonatkozó pontos adatot felsorolni. Alább következő listánk (amely az egyetlen ezüst és a néhány réz korongot is tartalmazza) premisszái a következők: 1. Bizonyítékok híján nem tudjuk elfogadni a Jankovich- és a Storno-féle korongok Tiszaszőlős lelőhelyét. 2. Nem szükséges foglalkozni a 16. Ószőny (?) korong ,jiagyszebeni" lelőhelyével. Súlya (Rómer szerint 22,31 gr, a mai adatok szerint 20,12, vagy 21,18 vagy 2i ,24 g), mérete (Rómernál 10,16 10,5 cm, ma 7,15 és 8,0 cm), állapota (összetördelt, gyűrött) és kettébe vágott volta (Rómer: ,,kettc vágott lemez", és valóban hiányzik egy levágott darabja, innen lehet a régi és a mai mérete közötti 2 cm-es különbség, mivel a darab éppen az alsó végéből lett levágva, ez egyébként az egyetlen aranykorong, amely csonka!) miatt feltételesen azonosítanunk kell Rómer említését az MNM által 1900ban vásárolt darabbal. A feltételesség elsősorban arra vonatkozik, hogy tényleg igazolható-e az Ószőny — Pannónia dűlő lelőhely. 3. További egykorú források előbukkanásáig fenn kell tartanunk azt, hogy Tényén/Tényőn legalább hat aranykorongot találtak, és jobb híján hitelt kell adnunk az egyetlen forrásnak, Glembaynak. Ennek következménye az is, hogy a 12. Ráth-féle korongot — nagy súlya miatt egyelőre nem sorolhatjuk a várhovi hat darabos kincsbe, bár, mint jóval В előtt rámutattunk (Makkay 1985/2, 20), tipológiailag nagyon kö/el áll annak darabjaihoz. Mint a diadémra és a 18 — 19 aranykarikára vonatkozó feltevésünkből világosan látható, az eredeti csepényi-tényői kincs véleményünk szerint nemcsak ezt a hat korongot tartalmazta, hanem további aranyakat (korongokat?) is. A listánkban a 12. sorszám alatt szereplő Ráth 187l-es korongról készséggel el fogjuk tehát hinni, amit javasoltunk: hogy ti. a tényői korongok sorába tartozik. Ennek feltétele azonban, hogy érdemi források kerüljenek elő Glembay adatainak egyértelmű (és nem B-féle) cáfolatára, illetve bővítésére. В nem talált ilyen adatokat, csak spekulatív érveket. Kétségtelen, hogy jugoszláv kollégáinknak körül kellene nézniök az eszéki és környékbeli levéltárakban, főleg a hat korongot a zsidótól viszszaszerző elöljáróság iratai között. 4. Bármilyen bonyolultságokhoz vezet is (táblázatunkban több esetben is látható, hogy mindmáig pontos lelőhely nélküli, illetve lappangó vagy elveszett korongok közül melyik lehet tényői, illetve melyik és milyen tényői korong/ok kerültek/ke rülhettek Berlinbe), a Staatliche Museen, Berlin valamelyik részlegében remélhetőleg létező, múlt századi források megismeréséig továbbra is számolni kell azzal, hogy Berlinbe nem egy, hanem három korong került az Egger-familia közvetítésével. Mégpedig az a három korong, amelyeket von Sacken egyszerre és nyilván Bécsben „tanulmányozott", В kifejezésével élve „átkukucskálással" vizsgált (37). Ezekről kétségtelen, hogy a tényői kincsből valók. Arra van szakszerű adatunk (és az ezt ránk örökítő Matthaeus Much sem jelentéktelen szakember volt!), hogy három korong jutott Berlinbe. Olyan konkrét adat viszont nincs, amit В sugall és biztosra vesz: a három, kukucskálással elemzett korong közül egy ment Berlinbe (eddig rendben van, egy korong tényleg ott volt 1867-ben, csak nem tudni, hogy a még ismeretlen négy közül melyik), kettő viszont Bécsből, a Gebr. Egger Opernringi üzletéből visszakerült Pestre, a Deák utcába, Egger Dávidhoz, majd tőle Kárászhoz, illetve az MNM-be. A Gebr. Egger - Kárász-út B-féle „bizonyítéka" az, hogy a Kárász-gyűjteményből az MNM-be került népvándorlás kori aranyak annak idején „a budapesti régiségkereskedőtől" kerültek Szegedre (37). Sőt, az MNM ,,Kárász-aranyain" látható egy ,,miniatűr ET bélyeg", azaz Egger és Társa (illetve Egger Testvérek) rövidítése (37). Az egyetlen baj, hogy ennek a miniatűr bélyegnek nyoma sincs a hajdani Kárász-korong felvételén, és a B-féle állítás a Kárász Karlsruhe korong előkerüléséig nem bizonyítható. Az egymásnak ellentmondó és hiányos források a jelen pillanatban nem B-féle hipotézisekkel oldhatók fel, hanem sokkal egyszerűbben. Ha valóban három várhovi korong jutott bécsi időzés és „kukucskálás" után Berlinbe, továbbá, ha elfogadjuk hogy a 12. Ráth, 13. Kárász-Karlsruhe, valamint természetesen a 6. MNM és 7. Stuttgart korongok a kincs részei, akkor nem hat, nem is öt, hanem legalább hét korongról van szó. A tényői legény tehát alighanem több aranyat szedett ki a kút oldalából, mint ahány — a helybéli zsidóval való intermezzo után a hatóságok ítélete elé került. Valóban, miért kellene feltételeznünk, hogy a legény a megtalálás után rögvest az öszszes aranytárgyat forgalomba hozta. В gyakran hivatkozik más aranykincsek (gyakran népvándorlás koriak) bizonyító erejű tanúságaira rézkori ügyeinkben, hadd hozzunk fel most mi is egy ilyen példát! A különböző kincsek előkerülésével és műkereskedelembe jutásával kapcsolatban nagyon gyakori, hogy az első — és egyedülinek tekintett - értékesítések után még évekig évtizedekig maradnak egyes darabok a találó birtokában. Kézenfekvő lenne most Tiszaszőlős példáját emlegetni, azt, hogy a család negyed századdal a felfedezés után akarta megőrzött aranyait értékesíteni (nem is akárhol, hiszen az MTA-nak ajánlotta fel őket!). Vegyük azonban inkább a Röszke — Nagyszéksós-i hun fejedelmi leletet! Akadt egy darab, amely csak hosszú évtizedekkel az első világháború előtti, illetve 1926-os felfedezések után, 1965-ben (!) került a szegedi múzeumba. Akkor, amikor 1965-ös Röszke-lúdvári ásatásunkon Trogmayer Ottóval együtt véletlenül találkoztunk a hajdani egyik szereplővel, aki akkor még gyermek, 1965ben idős ember volt, de még őrzött aranyat (ami ráadásul illett a szegedi múzeumban levő egyik törött darabhoz!). Nincs minden tanulság nélkül az sem, hogy hány különböző helyet járt meg a nagyszéksósi kincs, részben követhetetlen és végleges megsemmisülésébe vezető utakon: betaposták, betiporták darabjait a földbe, a gyermekek az iskolában sült tökért, almáért csereberélték, egyes tárgyak szülők kezébe kerültek és onnan tovább vándoroltak, beolvasztották, zálogba vitték vagy egyszerűen eldobálták őket, a szegedi múzeumba vagy Fleissig magángyűjteményébe jutottak, más magángyűjtemények szerezték meg őket. Közben azonban ,,a szegedi múzeum az egész leletet meg akarván tartani, a Móra-féle ásatás előtt megszerzett aranyakról inkább hall-