Veszprémi Történelmi Tár 1989. I.

Vita - Makkay János: Pannonia vagy Dácia?

VITA 81 gatni kívánt és csak azt emlegette, ami Móra ásatásából származott". Sőt, az 1934. évi újabb lelet híre először a rendőrségre érkezett el, de Bálint Imre a nagy aranycsészét először mégis egy szegedi ékszerészhez vitte, míg Kotormány János a rendőri beavatkozás napján talált és kapával szétvágott újabb csésze három darabját közvetlenül a szegedi múzeumba vitte. Ezenközben pedig „kétségtelenül megállapítást nyert, hogy az 1926. évi [Móra-féle] ásatásokat ugyanazon helyen végezték," ahol 1934-ben Bálint Imre ezekre a további tárgyakra bukkant (Fettich 1953, 17, Bóna 1970, 109-110). Az egész ügyet maga В is különösnek, sőt érthetetlennek tartja. Éppen ezért nem értjük, miért nem tudja В elképzelni ilyen különös, ma már megfejthetetlen és okmányokkal egyelőre bizonyíthatatlan bonyodalmak megtörténtét Tényő—Várhov esetében is (41, 45). Miért ne lehetne — sőt kellene — hasonlóképpen bonyolult szálakat feltételezni egy 60 évvel korábbi felfedezés esetében? Ha még a szegedi múzeum is (tehát Móra Ferenc!) titkolódzott, miért lett volna a tényői legény az elöljárósággal, a zsidó kereskedővel és a birtokossal nyíltszívű és bizalmas? Logikus tehát a feltevés (ha hat korongnál több lelettel számolunk!), hogy a kincset nem a várhovi kút oldalában találta (vagy találták) meg eredetileg, hanem ezt a részt (a hat korongot) csak oda rejtette, majd kapáláskor ,megtalálta" (mégpedig nem 1863 tavaszán, mert a kukoricát tavasszal vetették ugyan, de nyáron kapálják; lásd В 33!). Ha pedig mégis ezen a különös helyen és furcsa módon fedezte fel őket (amit elég nehéz elképzelni, mert egy kávás kút földes falának feltehetően nem közvetlenül a földfelszín közelében levő részére a mi földrajzi helyzetünkön a nap aligha világít be!), nem vallotta be rögvest — sem a zsidónak, sem az elöljáróságnak —, hogy mit és mennyit talált. Ebben a kérdésben bízvást számíthatott kapáló társaira is. Sőt, nem kizárt, hogy a találmányt meg is kellett velük osztania. Később azután — levonva az első üzletkötés tanulságait — bőven nyílt módja — és társainak is! — arra, hogy a hat korongon túli részeket a már jól bevált — Egger-féle és más — utakon értékesítse. A rejtély megoldásának kulcsát alighanem az Egger-familia egykor létezett üzleti könyvei őrizték. Annyi kétségtelennek látszik, hogy Glembay csak hat korongról írt levelében, a más, várhoviként gyanúba jöhető aranyakról, legalább egy (a 12. Ráth-féle) korongról nem. Ezek ugyanis csak Glembay halála (1870. május 25, В 34) után kerültek volna piacra. Ezek azok az öszszefüggések, amelyek miatt arra következtettünk, hogy az MNM-ben ugyancsak csepini (csepényi) aranyakként nyilvántartott két diadém és 19 karika lehetett akár az eredendő (de nem biztosan várhovi!) felfedezés része. А В szerint (43—45) hódoscsépányi (Borsod m.) kincsnek tartott együttes két diadémája (vagy öve) nem nagyon illik a kései bronzkorba, a karikák pedig túlságosan általános típusok, hogy pontosan keltezhessük őket. На В vet egy pillantást valamelyik európai vándorkiállításon a nevezetes Várnai kincs mondjuk 15. sírjának arany karikáira, akkor látni fogja, hogy azok legalább annyira hasonlítanak az MNM 1880. 32. számú karikáira, mint a Baradlabarlangból származókra. E tárgyakat az MNM Lemberger Miksa miskolci ékszerésztől vásárolta ugyan, de Miskolc sincs sokkal messzebb Tényőtől, mint Bécs, a három korong mégis először oda került. 5.Mindeddig igen jó különbséget lehetett tenni a különböző altípusú, jórészt középen átfúrt arany csüngők és a három dudoros korongok elterjedése között. Az előbbiek Közép -Anatóliától indulva megszakítatlan láncot alkotnak a Kelet-Balkánon, a Keleti-Kárpátok vidékein át egészen a Tisza völgyéig. Az utóbbiak mai ismereteink szerint sohasem lépték át a Dunát kelet felé. Az egyetlen kivétel lehetne a Progar-i (Szerémség) csüngő, amelyben В — szerintünk ok nélkül — a kerek korongok és az átfúrt csüngők szimbolikus értékű összefonódását látja (52). Valójában nem a „bodrogkeresztúri típusú" csüngők terjedtek át a Duna jobb partjára, hanem a bodrogkeresztúri kultúra foglalta el (a tiszapolgári kultúra azt megelőző, kezdődő déli terjeszkedését követően) a Száva torkolata körüli térséget, beleszámítva magát Vinéát is. В prekoncepciójához természetesen kiválóan illett (volna) a Nagyszeben (Hermannstadt) (Sibiu, jud. Sibiu, 1900 körül) környéki aranylelet háromdudoros, tehát Csáford—Stollhof vagy pannóniai típusú korongja (50—54), egy ,,rája"-alakú csüngővel és talán még a hatvani lemezzel együtt. Láttuk, hogy nincs semmi szükség és ok egy ilyen nagyszebeni kincs erőszakos rekonstruálására, még olyan módon sem, hogy В a „saját elmélete kedvéért szeretné megnyerni ezt a" pannóniai (alighanem ószőnyi) korongot Dacia számára (52). Érvelésén azonban nem saját maga üti a rést, hanem az MNM leltárkönyve. Egyébként sem akartuk megnyerni ezt a korongot elméletünk számára, egészen egyszerűen nem ismertünk (és ma sem ismerünk) három dudoros korongot a Dunától keletre. Nem kétséges, hogy a pannóniai elterjedési területüket manapság már ki kell terjesztenünk, amit a morvaországi, de még inkább a legújabban az NSZK-ban (BadenHornstaad, illetve Hlinsko, a lista 22-23. és 25. darabjai) előkerült réz borongok sejtetnek. Ezek viszont még jobban megerősítik azt a korábbi állapotot, hogy ezek a három-dudoros korongok sajátosan és különösen egy olyan kulturális régióra jellemzőek, amely származására nézve a közép-európai (nyugati) vonaldíszes kerámiára megy vissza. Korongjainak pedig nincsenek közvetlen déli (balkáni, égéi, kisázsiai) kapcsolatai. Ezt a nagyon erős kulturális kötődést kiválóan erősítette meg a nemrégiben talált és közölt zalavári rézkorong (listánkban a 24. számú), amely a Lasinja-művelődés korai, I. szakaszába tartozik (M. Virág 1986/5-13). Nem áll tehát az, amit В megállapít, hogy ti. az aranykorongok a Balaton III, azaz késői Lasinja-korszakba tartoznak mindenestől (68), hiszen a zalavári előfordulás után ítélve az aranykorongok készítése is kezdődhetett a Lasinja I idejében. Egyetértünk viszont B-val abban, hogy ideje lenne a Lasinja és a Furchenstich-Keramik magyarországi terminológiájában okozott zavart megszüntetni. Végül rá szeretnénk mutatni, hogy В fentebb visszautasított téziseinek egyikét-másikát esetleg azzal lehetne magyarázni, hogy a tiszaszőlősi kincsre vonatkozó legújabban felfedezett és még közöletlen adataimat nem ismerte, és csak egy olyan, népszerűsítő munkából értesült róluk, amelynek nem lehetett célja minden adat ismertetése. Ennek nyilván tudatában volt, és így kritikus megállapításait óvatosabban kellett volna fogalmaznia. Nem ártott volna a körültekintés a Nagyszeben-kérdésben sem. Teljes mértékben egyetértek Bóna Istvánnal abban, hogy elődeink iránti megbecsülésünket azzal is kifejezésre kell juttatnunk, hogy betűhíven és pontosan használjuk nevüket. Sajnálom, hogy Jankóvich Miklóst báróvá „neveztem" ki. Emiatt nem hagyhatom viszont említés nélkül (és ez az én hibámat természetesen nem csökkenti), hogy Sigismund Roth nem létezett, az MNM leltárkönyvében pontosan és szépen olvasható, hogy becsületes neve Réti Zsigmond volt. Alábbi listánk rövidítései, és rövidítéseink általában В 1987 irodalmán alapszanak, csak azokat adjuk