Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

neigényeinek, ezért a bécsi eredetű kromatikus hangsorú koncertciterák és akkordciterák népzenében való elterjedése nagyon korlátozott maradt. A veszprémi néprajzi gyűjteményében 15 citera található. Ebből 2 vályú-, 4 hasas, 3 hasas-kisfejes és 6 kisfejes citera a különböző típusok aránya. A 73.93.l-es leltári számú hasas-kisfejes 18 húros, kromatikus, zárt aljú citerát és a 74.5.l-es leltári számú kisfejes 21 húros, diatonikus, zárt aljú citerát a kaposvári származású, Berhidán élő faragómester, Kordé János készítette, akiről Békefi Antal is részletekbe menően ír a tanulmányában

196

. A citerák elemzése azt mutatja, hogy a gyűjteményben nem dominál a Dunántúlra jellemző, hasas citeratípus. A négy darab hasas típus, jellemzően diatonikus hangsorú és zárt aljú. A két vályúcitera szintén a Dunántúlra jellemzően diatonikus hangsorú és zárt aljú. Viszont az Alföldre jellemző hat darab kisfejes típus közül négy diatonikus hangsorú és csak kettő kromatikus és csak egy nyitott aljú. Összegzésként elmondható, hogy a veszprémi néprajzi gyűjtemény citerai átmenetet képviselnek a jellegzetes dunántúli hasas-diatonikus-zárt aljú citerák és az alföldi kisfejes-kromatikus-nyitott aljú citeratípusok között. Jól látható, hogy az alföldi kisfejes-kromatikus-nyitott aljú típus formájának átvétele a helyi hagyományoknak és zenei igényeknek megfelelően diatonikus, zárt aljú kisfejes citeratípus kialakulását eredményezte. * * * Még nem eldöntött kérdés, hogy a vonós hangszerek pontosan hol alakultak ki. John Henry van der Meer szerint Közép-Ázsiából származik a vonóhasználat, ahol a X. században már bizonyítottan ismerték.

197 Curt Sachs rámutat a vonós hangszerek két irányú európai megjelenésére, miszerint az első nyugat-európai bizonyíték a vonós hangszerek használatára egy X-XI. századi spanyol kéziratos könyvből származik és a Spanyolország irányából Nyugat-Európában elterjedt vonós hangszerek elnevezése a líra a későbbiekben líra de braccio és líra de gamba. Bizáncban szintén ismerték a vonós hangszereket már a IX. század óta, amely irányból szintén elterjedt egy vonós hangszertípus: a fidula vagy viola.

198 A vonóval megszólaltatott lantok másik csoportjába, a hosszúnyakú fidulák közé tartozik a jellemzően egyhúros guszla vagy guszle. Bozidar Sirola azt feltételezi, hogy a guszlét még a Kárpátokon túli őshazájukból hozták magukkal a horvátok.

199 A néprajzi gyűjtemények anyagában található guszlák nagy része a délszláv népcsoportokhoz köthető. A guszla a szerbeknél és a montenegróiaknái a hősénekek kísérő hangszereként szolgált. Bozidar Sirola lerásából tudjuk, hogy a horvátoknál Zagorje környékén a lakodalmakhoz háromtagú vonós zenekar szolgáltatta a zenét, amely két guszlásból és egy három húros bajson (cselló nagyságú hosszúnyakú fidula) játszó muzsikusból állt.

200 A veszprémi néprajzi gyűjteményben az 55.221.l-es leltári számú guzla Boszniából származik, de a leltárkönyv szerint albán és nem délszláv eredetű. A guszla eredeti formájában egyhúros hosszúnyakú népi fidula és felépítését tekintve az iraki és szíriai rebabbal, illetve az etióp maszinkóval rokonítható. Bozidar Sirola szerint a guszlának van egyhúros és kúthúros változata is.

201 Más hangszerelnevezésekhez hasonlóan a guszla elnevezés is átvételre került, és a többhúros rövidnyakú fidulák elnevezéseként is felbukkan a Balkánon. Bulgáriában két típusa ismert a guszlának: a hosszúnyakú-, domború hátú lanttípusra hasonlító egyhúros változat és egy rövidebb, a líricára hasonlító kéthúros változat. A Pest megyei Tökölröl a bunyevác adatközlő négyhúros guszlát említ, amelyik a Bácskából származott.

202 A guszla elnevezést Macedóniában a rövidnyakú fidula, a icemene másik elnevezésére használják. Törökországban sok típusát ismerik a rövid és a hosszúnyakú fiduláknak, de a guszla elne-