Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

vezést nem használják, ezért valószínűsíthető a hangszertípus délszláv eredete. A modern hegedű körülbelül 1550 táján alakult ki a középkori fidula, a rebec, és a líra de braccio hangszerekből. A korábbi hegedűk alakjában és a játék közbeni tartásmódjában is különbözött a mostani hegedűtől. A hegedű elnevezés történetiségével Gábry György foglakozik részletesebben az 1983-as Ethnographiában megjelent cikkében.

203 Ugyancsak ő foglalja össze a hegedű kialakulásával kapcsolatos adatokat és végigkíséri a hangszer kialakulását a Zenetudományi folyóirat 1980-as számában megjelent írásában, amiben megállapítja, hogy a középkorban még volt egy úgynevezett magyar hegedű.

204 Ez a hangszer nem a ma ismert formájú hangszer, hanem a napjainkban Európában már csak a Balkánon fennmaradt régebbi forma, amelynek képviselői a bolgár g adulka és a görög líra. A régebbi formájú magyar hegedű az ikonográfiái ábrázolásokon fennmaradt, ahol jól látszik a régies forma, de például a játékmód és az evvel együtt járó kéztartás már a modern hegedű kéztartásával megegyező.

205 Ez eltér a balkáni hangszereknél használt játékmódtól és kéztartástól, ahol a hangszert játék közben függőlegesen a kulcsokkal felfelé tartják és ebből következően a vonókezelés is más. A modern formájú hegedűcsalád tagjai a XVIII. században már az ábrázolás szintjén is megjelentek Johann Stock Martinnál, ami azt jelenti, hogy ekkorra már mindenképpen megszokottá és jellemzővé vált a cigánymuzsikusok általi használatuk.

206 A modern hegedűnél a hangszertesten azért alakult ki az oldalsó középhajlat, hogy amikor a szélső húrokon játszanak, a vonónak legyen elég helye. A hangszertest előbb félkör alakú lett, azután C formájúra keskenyedett, majd ennek különböző hajlatait elforgatva jött létre az/forma, ami a legideálisabb a fedőlapban keletkező rezgések erővonalainak átvitelében. A hegedű hangszertestének formája a kifelé kerekített alsó és felső hajlatból áll. A domború hátlap juharfából, a szintén domború, két / formájú hangnyílással ellátott fedőlapja fenyőfából és a függőleges oldalfalak is juharfából készülnek. A domborulatokat a fa megmunkálásakor alakítják ki. A fedőlaphoz használt fa alapanyagot a fatörzs hosszirányban történő kivágásával nyerik, míg a fatörzs keresztmetszetének kivágásával a hátlaphoz felhasználható alapanyagot kapnak, ami azért fontos, mert a fa erezetének igen fontos szerepe van a rezonáló képesség szempontjából. A megszólaló húr a lábnak, az pedig a tetőnek továbbítja a rezgéseit. A tető rezgéseit adja át aztán a lélek az egész hangszer testére. Fontos, hogy a hegedűnél használt faanyag nagyon száraz legyen, mert ez jelentős mértékben befolyásolja a hangszer akusztikai tulajdonságait. A hegedű nyakán helyezkedik el az ébenfából készült fogólap, aminek a végén helyezkedik el a kulcsszekrény. A húrok a kulcsszekrényből indulva a nyergen, a fogólapon és a lábon keresztül futnak végig a húrtartóig, ahol a gombnál egy bélhurokkal vannak a kávához erősítve. A hegedű négy húrja kvint-hangolású g d' a' e". A húrok bélből készülnek. Az E húr általában acélból van. A vonó egy csúccsal ellátott farúdból és a szőr kifeszítésére szolgáló kapából áll. A vonó szőréhez körülbelül 150-200 szál lószőrt használnak. A régi típusú hegedűnél a vonó feszességét, mivel kápa nem volt még, a hüvelykujj nyomásával szabályozták, ami megkönnyíti a több húron való kettősfogású játékmódot, de korlátozza a hangerőt. A XIII. század óta használt gyantának az a szerepe, hogy a vonó jobban tapadjon a húrokra, mert ez előnyösen befolyásolja a húrok torziós rezgését. A vonót régebben marokra fogták játék közben. Azóta több típusa is kialakult a vonófogásnak attól függően, hogy a kisujj, a mutatóujj és a hüvelykujj játék közben hol támasztja meg a vonót.

207