Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

egészített kromatikus hangsorúak. Ezek az ún. duplakottás citerák tulajdonképpen átmeneti, kiegészített bundbeosztású hangszerek még nem igazi kromatikus beosztásúak, mint amilyenek a „stájernek" is nevezett gyári koncertciterák. A diatonikus citerák általában négy dallamhúrral rendelkeznek. A diatonikus skálák a diatonikus hangrendszer egyik kiválasztott móduszára, úgynevezett mixolid hangsorra készülnek. A kiegészített kromatikus skálájú citeráknál a kiegészítő hangok számára külön bundok találhatóak, amelyek fölött a „duplakottás" húrok futnak. A dallamhúrok száma öt vagy hat és külön húrok vannak a félhangok számára. Sárosi Bálint az alföldi kisfejes és a dunántúli hasas citeratípusok keveredéséből létrejött altípusnak tartja a hasas-kisfejes citeratípust.

189 Az általam vizsgált 30 néprajzi gyűjteményben található 16 hasas-kisfejes citerát megvizsgálva kiderül, hogy ha nem is kizárólagosan, de a diatonikus hangsorúakra jellemző, hogy zárt aljúak, míg a kiegészített kromatikus hangsorúak jellemzően nyitott aljúak. A 16 hasas-kisfejes citerából 12 az Alföld területéről került a néprajzi gyűjteményekbe. Ebből 3 a veszprémi néprajzi gyűjteményben található. Egy 25 húros, diatonikus, zárt aljú (ltsz.: 80.17.1) Sümegről. Egy 15 húros, diatonikus, zárt aljú (ltsz.: T.62.14.37) Tüskevárról és egy 18 húros, kromatikus, zárt aljú (ltsz.: 73.93.1) Berhidáról. Karl Magnus Klier az alpesi népi hangszereket vizsgáló könyvében szintén bemutat egy régi tiroli típusnak minősített salzburgi formájú, diatonikus hangsorú, zárt aljú, hasas-kisfejes citerát.

190 Ludvik Kunz cseh, morva és szlovák népi hangszereket bemutató könyvében szintén látható egy diatonikus hangsorú, zárt aljú, hasas-kisfejes citera.

191 Mindezek figyelembevételével valószínűsíthető, hogy a hasas-kisfejes típus a salzburgi forma egyik továbbfejlesztett változata, amely szintén az 1800-as évek első felében kerülhetett Magyarországra, mint zárt aljú, diatonikus hangsorú típus. A polgárosuló Alföldön vagy ebből a típusból fejlődött ki a jellemzően nyitott aljú, kiegészített kromatikus (duplakottás) hangsorú kisfejes citeratípus úgy, hogy a hasas ívet egyre több kísérő húrral ellátott, lépcsőzetes oldalúvá alakították, mert a hasas-kisfejes citerák legtöbbjénél megfigyelhető, hogy az eredetileg íves kialakítású hasas részen, kisfejes kísérőhúr csoportokat (chorusokat) alakítottak ki a hasas ív teljes vagy részleges felhasználásával. De az sem kizárható, hogy a jóval korábban megjelenő vályú citeratípusból alakították ki a kisfejes típust, ám ebben az esetben is hatással lehetett a kisfejes típus kialakulására a salzburgi formán megjelenő kísérőhúrok chorusos vagyis kisfejes kialakítása. Molnár Imre a lépcsős elrendezésű oldalfejes felépítésű megoldást kizárólag a magyar citerákra jellemzőnek tartja. A duplakottás vagyis kiegészített kromatikus hangsor alkalmazását szintén sajátosan magyar jellegzetességnek véli.

192 Azonban a duplakottás kiegészített kromatikus hangsor kialakulásánál szintén megragadható a német hatás, mert Körősladányban és Szeghalmon is „félkótás" vagy „németkótás" citerának mondták a kiegészített hangsorú kromatikus citerákat.

193 Olsvai Imre szerint 1970 tájáig javarészt diatonikus vagy „egykótás" citerákat készítettek a Dunántúlon, majd az 1970-es évektől kezd a fővárosból és az Alföldről elterjedni a kromatikus hangolású, más néven két vagy „duplakótás" citera.

194 A kiegészített hangsorú citerákat Sárosi Bálint megfigyelései szerint a parasztmuzsikusok nem mindegyike tudja kihasználni, mert a „duplakótás" citerán játszva, sokszor nem használják a félhangokat.

195 Végül, a harmadik fázisban megjelentek magyar nyelvterületen a gyári, fogólap és bundozat nélküli akkordciterák, illetve a gyári, fogólapos, valódi kromatikus hangsorú akkordciterák. Ez utóbbiakat a stájer, terc alapú hangolása miatt, nevezték Magyarországon „stájer citeráknak". Azonban a hazai, kiegészített kromatikus hangsorú kisefej es és hasas citerák megfeleltek a parasztság ze-