Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

a svéd billentyűzettel ellátott nyckelharpa, amely az 1600-1700-as években még egész Svédországban ismert, majd a XIX. századra már csak a kohó- és bányászati iparáról híres Uppland északi részén maradt fenn. Ebből a hangszerből alakították ki 1838-ban a silverharpát, amely nevét az ezüsttel betekert legmélyebb bordunhúrjáról kapta és végül a hangszer eredeti elnevezését alapul véve, 1925-ben alakították ki a kromatikus hangsorúvá tett modern nyckelharpát.

176 Bécsben az 1830-as évek végén a korábban elterjedt Petzmayer-féle 18 húros (3 dallam és 15 kísérő) citerákból kialakult a 25 húros (3 dallam és 22 kísérő) teljes kromatikus hangsorú citeratípus. A koncertciterák kialakításában Petzmayeren kívül nagy szerepe volt a bajor Nicolaus Weigelnek, aki kifejlesztette az 5 dallam és 21-24 kísérőhúros citerát. A citerák hangolásának két fő típusa alakult ki.

177 A Weigel-féle „müncheni hangolás" és a bécsi Carl J. F. Umlauf által használt „bécsi hangolás". Ez utóbbinál az öt dallamhúr harmadik G húrját a stájerországi terc alapú hangolás miatt, elnevezték stájer húrnak, mert a stájer dallamokat könnyebb volt rajta játszani. A magyarországi néprajzi gyűjteményekben található bécsi hangolású koncertciterákat, ezért nevezték „stájerciteráknak" is. * * * Békefi Antal szerint a citeratípusú hangszerek az ókortól folyamatosan jelen voltak a térségben, ezért a legkorábbi ismert hangszereink közé sorolja.

178 A középkorban, Mátyás király uralkodásának idejében valóban ismerték a pszaltériumot, vagyis egy bundozatlan és fogólap nélküli citeratípust, azonban ebből a hangszertípusból a cimbalmok és nem a fogólapos citerafélék fejlődtek ki. Sárosi Bálint kiemeli, hogy a citerának a magyar nép közötti elterjedéséről csak a XIX. századik második felétől vannak értesüléseink.

179 Pávai István a mai, nálunk ismert citerát a XVII. század óta ismert alpesi Kratz-Zither leszármazottjának tartja.

180 A citera legkorábbi leírásának vélik Ballá Antal 1774-es zeneelméleti írásának „Az Tombora és Czimbalom honnét vette eredetét" fejezetében olvasható részét: „A Czimbalom mellyel nálunk a tanuló Deákok s némely Parasztok élnek, ebbül vette eredetét (ti. a monochordból) mivel csak az első vagy pedig két első hur le nyomatván ujj ujj consonans hangot ád az ö megrövidítéséhez képest, a többi pedig adja az harmóniát kivált ha már eleve a Consonans és harmóniát szerző hangok szerént vannak a többi hurok fel vonnyattattva."

181 Takáts Sándor ugyan nem érti, hogy miért nevezi Ballá Antal cimbalomnak a citerát, de elfogadja, hogy a citera leírásáról van szó és így a hangszertípus a XVIII. században már eltejedt volt.

182 Borsi Ferenc szerint nem meglepő, hogy Ballá cimbalomnak nevezi a citerát, mert a népi elnevezéseiben a Dél-Alföldön a citerát jellemzően tamburának, míg a tamburát (tök) citerának nevezik.

183 A leírás azonban úgy is értelmezhető, hogy az 1774-ben a diákok és ritkábban a parasztok által használt cimbalom egy olyan hangszerből eredeztethető, amelyet korábban kézzel pengettek. Ez a kézzel pengetett fogólap nélküli, bundozatlan húros hangszertípus a pszaltérium volt, amely a XVII. században kezd eltűnni, illetve átalakulni a jellemzően ütéssel megszólaltatott cimbalommá. Viszont szintén Ballá Antalnál olvasható a monochord készítésének leírásában, hogy „csináltass egy üres Tombora formát, hogy a hang annyival inkább esmerhetőbb legyek"

184 ez a leírás csak akkor értelmezhető, ha tudjuk, hogy a tambura kifejezés az 1940-50-es évekig a citera általános elnevezése volt az Alföldön. Ebből kifolyólag a vályú formájú citera hangszertípus XVIII. századi jelenlétével lehet számolni, viszont az elnevezése itt még a tambura, amely elnevezés mintegy kétszáz évig fenn is maradt. Bereczki Imre a Nagysárrét hangszereinek kutatása kapcsán írja, hogy az első biztos adat a citeráról az 1870-es évekből származik.

185 Molnár Imre a citeráról szóló köny-