Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

vében a vályúcitera megjelenését az 18501890 közötti, a kisfejes citera kialakulását az 1890-1910 közötti és a dunántúli hasas citera megjelenését az 1920-1945 közötti időszakra datálja.

186 Azonban a debreceni néprajzi gyűjtemény hasas, diatonikus (ltsz.: V.1926.21.) citeráját a leírókarton és a leltárkönyv adatai alapján Endrődi Sándor juhász készítette az 1870es években. Illetve a győri néprajzi gyűjtemény hasas, diatonikus (ltsz.: 66.10.136) Mórichidáról származó citerája 1870 körül készült és 1960-ig használták. A hangszer hátlapján fel vannak sorolva az egymást követő tulajdonosok nevei. Ezért a salzburgi eredetű hasas citera megjelenése az 1870-es éveknél korábbra datálható. Herman Ottó a Somogy megyei Szántódról mutat be 1897-ből egy juhászok által használt diatonikus hárfaciterát, ami a hasas citerának egy altípusa.

187 Szintén Herman Ottó a Csongrád megyei Szentes környékén, Peszéren 1898-ban már az Alföldre jellemző kisfejes citeratípusát ismerteti.

188 Az eddigi adatok tükrében feltételezhető, hogy magyar nyelvterületre legalább három fázisban érkezhettek a citeratípusú hangszerek. Először a Scheitholt jelenhetett meg valamikor a XVII. század vége és a XVIII. század eleje folyamán. A vályúcitera formájú hangszertípust a török által elterjesztett lanttípusú hangszerhez hasonlóan tamburának nevezték el. A tambura mint citera és a (tök)citora mint tambura elnevezések még az 1950-es években is használatban voltak, ezért valószínűsíthető, hogy sokáig egymás szinonimájaként használták őket. Ebben az időszakban, III. Károly uralkodása idején 1689-1740 között nagyszámú német telepes érkezett a Dunántúl területére először Baden-Würtenbergből (innen származik a későbbi egységes sváb elnevezésük), majd a későbbiekben nagyszámban főleg Hessenből és Bajorországból. Az általános vélekedéssekkel ellentétben a Mária Terézia és a II. József alatti telepítések főleg a Bácska és a Bánság területére irányultak A bajor nyelvterületről érkezett telepesek ismerhették, és magukkal hozhatták a Scheitholt-típusú hangszereiket, amely morfológiai felépítését tekintve rokonítható a legegyszerűbb felépítésű magyar vályúvagy hasábciterávol. Anéprajzi gyűjtemények hangszerei között a hasas és a kisfej estípushoz képest kisebb számú vályúcitera egyenletes elterjedtséget mutat. A másik két típushoz képest nagyobb formagazdagsággal bíró vályúciteratípusok között megtalálható a nyitott aljú, diatonikus formától kezdve, a zárt aljú kromatikus hangsorú, illetve a legfejlettebb formájú, jellemzően kromatikus hangsorú ún. galambdúcos citeraforma is. Bár a legkorábbra datálható citerák a hasas típusba tartoznak, valószínűsíthető, hogy a vályúciteratípus már a XVIII. században ismert lehetett magyar nyelvterületen. Erre utal az országos elterjedtsége és a morfológiai sokszínűsége. A citerák időrendben második magyarországi megjelenése a XIX. század elejére vagy közepére datálható. A néprajzi gyűjtemények hangszereinek vizsgálatából megállapítható, hogy a diatonikus hangsorú salzburgi vagy hasas citerák legkésőbb az 1870-es években már a Dunántúlon és az Alföldön is elterjedtek. Az elterjedés iránya nyugatról keleti irányba történt és valószínűsíthetően az Alföldről került át Székelyföldre és onnan román nyelvterületre is. A későbbi évtizedekben az Alföld területén az ún. kisfejes citeratípus megjelenése kiszorította a hasas citerát, ami így a Dunántúl jellemző típusává vált. A gyorsabban fejlődő és az innovációkra fogékonyabb Alföld a népi építészet, a mezőgazdasági eszközök és más egyéb területek tekintetében is fejlettebb formákat mutat a konzervatívabb Dunántúlhoz képest. Ez a jelenség a citeratípusok kialakulásában és elterjedtségében is tetten érhető. A magyar hasas citerák fejlődési sorrendjükben először teljesen diatonikus, majd ki-