Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

Ebből a monostori monochordonból fejlődött ki a XVI. században a Hortense Panum által „balk" monochordnak nevezett bundozatlan, elvékonyodó doboz formájú, vonóval megszólaltatott citeratípus

174 Hortense Panum szerint a „balk" kifejezés a németben Scheit, a hollandban Balk, és a franciában Bûche formában megragadható. A vonós hangszertípusból alakultak ki a Trumscheitnek, Trompet Marinának vagy Tympani schizának nevezett vonós citeratípusok. Az ókori monochord másik fejlődési iránya a fogólappal és bundozattal ellátott, ebből kifolyólag elkülönülő dallam- és kísérőhúrozatú citeratípus, a német Scheitholt. Karl Magnus Klier foglalta össze az alpesi citeratípusok történetét, és tőle tudjuk, hogy 1678 előtt a közép felnémetben nem szerepel a citera szó, csak a hosszúnyakú lantok közé tartozó ciszter elnevezésű hangszer neve maradt fenn.

175 A citera hangszertípus német nyelvterületről származó legkorábbi adata 1499-ből Svájcból való, ahol Thomas Platter leírásában egy cserépdobozra erősített felhúrozott hangszert fadarabbal vagy ujjakkal pengetve szólaltattak meg. A hangszer elnevezése a Sheitholz, az alnémetben Scheitholt vagyis „hasábfa". Michael Praetorius 1619es Syntagma Musicum című a kor hangszereit bemutató könyvében már leírja a Sheitholtot, mint vágáns, csavargó hangszert. A jobb kéz hüvelykujjával pengetik a húrokat és a bal kézben tartott fadarabot fel-le húzogatva fogják le a bundokat. A 3-4 rézhúros Scheitholt vékony falapokból van összeállítva és a húrok a hangszertest teljes hosszán végigfutva a játék szerinti baloldal oldallapjára és a jobb oldalon kialakított kulcsszekrénybe vannak rögzítve. A Scheitholthoz hasonló kulcsszekrényes húrrögzítésű citeratípusok a skandináv országokban {Langleik és Hummel) és Franciaországban a Vogézek környékén (épinette des Vosges) maradtak fenn. A Keleti Alpokban a Scheitholtból fejlődött ki az ún. Kratzzither, amely elnevezés a kaparós játékmódjára utal. A legrégebbi, 1675-ből való citera a dél-tiroli Brixenben maradt fenn. A hosszú, négyszögletes alakú, tizennégy bundos fogólappal ellátott diatonikus hangsorú hangszeren két dallam- és két kísérőhúr van. A XVIII. század végén formailag megváltozott a citera és kialakult az ún. mittenwaldi forma, amely diatonikus fogólappal ellátott, jellegzetes körte alakú hangszertestű citeratípus, amelyhez valószínűsíthetően a lanttípusú ciszter szolgálhatott mintául. Ugyanebben az időszakban megjelent Halleinban egy hasas-kisfej

es kiképzésű, diatonikus fogólappal ellátott citeraforma, amelyet a közeli nagyvárosról salzburgi citeratípusnak neveznek. Ez utóbbi vált az uralkodó citeraformává. Ezeket a citerákat a jobb kéz hüvelykujjára szerelt gyűrűvel pengették, miközben a bal kézzel csipkedték a kísérő húrokat, ezáltal egyidejű dallam- és kísérőjáték előadása vált lehetővé. A XVIII. század végi alpesi turizmusnak köszönhetően az osztrák és a bajor vidékeken kívül is elterjed a citera. A citera elterjedéséhez nagyban hozzájárult a XIX. század eleji „tiroli divat", amely főleg bécsi színjátszásban, de egész Ausztria-szerte a Napólonnal való szembeszállás jelképévé vált, és ebből kifolyólag valószínűsíthető, hogy Magyarországon is kedvező fogadtatásban részesült. A citera bécsi felsőbb körökben való elterjedése az osztrák Johann Petzmayernek köszönhető, akit - a citera játékát hallva - a bajor herceg 1836-37-ben magánzenetanárként alkalmazott. Szintén az ő nevéhez fűződik 1823-ban a Streichzither vagyis a vonóscitera feltalálása, amely hangszertípuson hegedűvonóval játszottak. Megjegyzendő, hogy a vonós líra- és citeratípusok már a kora középkortól ismertek a Britanniában és Skandináviában. A vonós líra legtovább a walesi crwt (rótta) formájában maradt fenn, de a finnségi népek kanteléjét szintén megszólaltatták vonóval is. A vonós citerák talán legfejlettebb típusa