Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

esetben külön felhívom az Olvasó figyelmét. Problematikusabb a településnevek használata. A településrendszer XIX. század végi és XX. századi változásai — ezalatt elsősorban a történelmi Magyarország településneveinek törzskönyvezéséhez, valamint a település-összevonásokhoz kapcsolódó módosulásokat értem — miatt a mai névalakok használata anakronisztikus és pontatlan lett volna. Az általam használt források következetessége a települések elnevezéseit illetően kívánnivalókat hagy maga után. A fentiek tükrében három lehetséges megoldás kínálkozott: az 1771-es helynévkatalógus névanyagának; a Magyarország Történeti Helységnévtára sorozat standardizált névanyagának; vagy a Lipszkyféle térképhez tartozó repertóriumban található névanyagnak a használata. A helynévkatalógust viszonylagos ismeretlensége miatt vetettem el — nem ismerte, illetve nem használta fel Ördög Ferenc sem munkájához. Vö. ÖRDÖG 1991-1998. —, a Történeti Helységnévtár használatát pedig a Somogy megyére vonatkozó adatok hiánya teszi célszerűtlenné. Végül a települések azonosításában is felhasznált Lipszky-féle Magyarország térkép helynévanyagának használata mellett döntöttem, azzal, hogy a Lipszky által közölt névalakot a mai ejtés szerinti helyesírással írom (pl. Torbágy és nem Kistorbágy, de Solymár és nem Solmár). Azonosítási nehézségek esetén lásd LIPSZKY 2005. 32 A segesdi főesperesség létére a kora középkori igazgatási rendszer szolgáltathatja a magyarázatot (ahogy pl. a szomszédos, illetve 1777 után az egyházmegye részét képező pápai főesperességére is). Ezek a főesperességek a püspökség alapításakor létező, később megszűnt ispánságokhoz kapcsolódóan jöttek létre. A középkori segesdi főesperességről röviden lásd MAGYAR 1985. 35-36. 33 A főesperesi beosztást tartalmazza a XIV. században felvett pápai tizedjegyzék is. A tizedjegyzék kiadása ORTVAY 1891-1892. 1. 283-308. (A vonatkozó részt Nagy Imre készítette; az egyes egyházmegyék anyagához készített kommentárok különböző részletességűek, a veszprémi egyházmegye esetében megelégszik a közreadó a települések azonosításával.) A tizedjegyzék egyházmegyei vonatkozású részének kiadása megtalálható még FRAKNÓI 1899. 64-84.; az egyes települések értelmezéséhez lásd ugyané kötet bevezetőjét LXXI-CII. 34 Eredetileg szentendrei főesperességnek hívták, neve a XIV. század első harmadában változott budaivá, miután a veszprémi püspök 1318-ban elcserélte szentendrei birtokát a királlyal. Szentendrei főesperes 1323-ban fordult elő utoljára. GUTHEIL 2007.18. 8. jegyzet (1. számú oklevél) és 89-90. (51. oklevélhez írott megjegyzések) 35 KARÁCSONYI-KOLLÁNYI-LUKCSICS 1912. 454462. Ugyanebből az évből fennmaradt egy kanonoklista a veszprémi káptalan számadáskönyvében is. KREDICS-MADARÁSZ-SOLYMOSI1997. 324. A káptalan, s köztük a főesperesek XVI. századi történetéhez lásd LUKCSICS 1908. 36 PÁKAY 1941. 295. Mint írja, hat kanonoki stallumot szerveztek, de csak ötöt töltöttek be. Hatodik kanonok kinevezésére csak az 1660-as években került sor. 37 Az egyházmegye török kori viszonyaira lásd KÖRMENDY 1989., MOLNÁR 2003a. és DÉNESI 2006. 6-16. 38 A témáról röviden, további irodalommal LTHK1. 824825. (Archidiakon) és WILLAERT 1979. 93. Maga a zsinat egyébként nem foglalkozott külön a főesperesek szerepével, a változások a helynök szerepének felértékeléséből és a zsinat szelleméből következtek. Vö. WOHLMUTH 2002. 39 A főesperesekre vonatkozó alábbi adatok, ahol külön nem utalok másra, Pfeiffer János történeti névtárából származnak. A rendkívül esetlegesnek tűnő adatok minden bizonnyal pontosíthatók és tovább bővíthetők. Erre utal az is, hogy — s ez lehet a forrásadottságok következménye is — a személyek látszólag rendszertelenül lépkedtek az egyes stallumok között, s ez még a veszprémi egyházmegye XVII. századi zavaros viszonyai között is valószínűtlennek tűnik. Az 1637-ben, illetve 1668-ban lezajlott püspöki processusok vallomásaiból világos rangsor következtethető ki. A jegyzőkönyveket idézi MOLNÁR 2003a. 128. 541. jegyzet. Vö. PFEIFFER 1987. Mivel jelen tanulmányban az egyházigazgatás XVIII. századi rendszerének felvázolása volt a célom, csak a szükséges mértékig foglalkoztam a korábbi időszakkal. Jelenlegi tudásunk — mint az az alábbiakból kiderül — több kérdésnek csak a felvetésére ad lehetőséget, a megválaszolására nem. A káptalan tagjaival, köztük a főesperesekkel kapcsolatos adatgyűjtését Kredics László volt szíves önzetlenül a rendelkezésemre bocsátani, amit ezúton is szeretnék megköszönni. 40 A káptalan visszaállításakor egy főesperes volt, ekkor Szentimrei Mártont nevezték ki zalai főesperessé. PÁKAY 1941. 295. Az őt követő főesperesek Pfeiffer János munkája nyomán: Hortenzius Fábián (1642), Berkes Péter (1646), Szakonyi János (1652, 1659), Farkas István (1659), Tábi Mihály (1662, 1663), Csatári Gergely (1665), Néveri András (1673), Pápai János (17261728) PFEIFFER 1987. passim. A nyilvánvalóan bővíthető adatok jól mutatják, hogy 1630-tól kezdődően folyamatosan számolhatunk a zalai főesperesek létével. 41 Kun István László (1660), Bocsárdi Imre (1695), Ságodi István (1702). PFEIFFER 1987. passim. 42 Albert István (1693), Bocsárdi Imre (1699), Nagy Ferenc (1701), Körmendi Imre (1712-1717), Szabadi János (1718-1725), Stehenics János Mihály (1726-1728), Pápai János (1729-1733). A székesegyházi főesperesk további sorát lásd a függelékben. PFEIFFER 1987. passim. 43 Berkes Péter fehérvári főesperes (1643,1646). Érdekessége az adatnak, hogy Pfeiffer szerint Berkes 1646-ban fehérvári és zalai főesperes egy személyben. PFEIFFER 1987. 7744 Pietro Mariani kanonok vallomását idézi MOLNÁR 2003a. 128. 541. jegyzet. Maga a szöveg nem teljesen egyértemű a kanonokok számát illetően, ugyanis a nagyprépost és az olvasókanonok mellett két kisebb prépostot — nyilvánvalóan a hantai és a (felső)örsi prépostra gondolt —, két főesperest és két (mester)kanonokot említ, majd megjegyzi, hogy összesen hat kanonok van, akik közül négyen viselnek méltóságot. A két kisebb prépostság és a két főesperesség eszerint össze lehetett kötve egymással. 45 „archidiaconatus Saladiensis et archidiaconatus Siinidiensis" Szakonyi Károly nagyprépost vallomását idézi MOLNÁR 2003a. 128. 541. jegyzet. A főespereseken kívül a nagyprépost, az olvasó-, az éneklő- és az őrkanonok szerepel a káptalan tagjaként. 46 A kanonokok felsorolásában két személy — Farkas István éneklőkanonok és Csatári Gergely — szerepel zalai főesperesként. Ez nyilvánvaló elírás. A kérdés eldön-