Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

tázása érdekében. Az adatok teljes körű öszszegyűjtését követően nyílt mód arra, hogy a változásokat térképen is ábrázoljam, s ennek segítségével sikerült néhány további részletproblémát tisztáznom. A dolgozatban használt egyházigazgatási fogalmak

3 Az alábbi tanulmány tematikailag két közigazgatási egység, a főesperesség és az esperesi kerület köré szerveződik. Hogy a római katolikus egyház történetében, szervezeti felépítésében kevésbé járatos olvasók is pontosan értsék mondandómat, szükségét érzem egy rövid ismertetés beiktatásának. Mindenekelőtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a katolikus egyházigazgatás struktúrája két, szerepkörét tekintve egymástól különböző, ugyanakkor az egyházigazgatásban összefonódó részből áll. A rendszeren belül megkülönböztethetjük a lelkipásztori küldetéssel is rendelkező igazgatási szinteket — szentszék, püspökségek, plébániák —, amelyek mind kialakulásukat tekintve, mind fontosságukra nézve elsődlegesek az egyházon belül. Az egyházigazgatás összes többi szintjét — így az esperesi kerületeket és a főesperességeket is — csupán az igazgatás szükségletei hívták életre. A fentiek előrebocsátását követően immár megkülönböztetés nélkül mutatom be a tanulmány tárgyának megértéséhez szükséges részletességgel a római katolikus egyház szervezetét. Az egyház a késő antikvitástól kezdődően döntően területi alapon szerveződik. Ez azt jelenti, hogy egy adott területen élő hívek alkotnak egy közösséget, s a közösség élén áll a pap. A területi szerveződés történetileg kialakult alapegysége az egyházmegye. A egyházmegye élén álló személy, a püspök rendelkezik a papsághoz kapcsolódó jogok teljességével. Az egyházszervezet fejlődése azonban megkövetelte, hogy mind az egyházmegyénél nagyobb, mind annál kisebb igazgatási egységek létrejöjjenek. A római katolikus egyház a népvándorlást követően az adott állami keretekhez alkalmazkodva építette ki saját szervezetét. Jó példa erre a középkori magyar egyház, amelyet német térítő előzmények után Esztergom központtal szerveztek meg az államalapítás idején. Egy adott ország egyháza eredetileg általában egy egyháztartományt (provincia) alkotott. Ennek élén áll az érsek (archiepiscopus). Vannak természetesen kivételek is, mint például a középkori Magyarország, amelynek egyháza már Szent István idejétől fogva két egyháztartományból, az esztergomiból és a kalocsaiból állt. A két érsek közül az esztergomi volt a magyar katolikus egyház feje, amint azt latinból kölcsönzött neve, a prímás is kifejezi. Az érseki tartományt a püspökök (episcopus) által irányított egyházmegyék (dicecesis) alkotják. A megyéspüspök munkáját segítik a főpásztor által kinevezett helynökök (vicarius). Az egyházmegyén belüli további közigazgatási egységként jöttek létre a főesperességek (archidiaconatus), s azokon belül az esperesi kerületek (vicearchidiaconatus, districtus). Az esperesi kerületek plébániákból (parochia) épülnek fel. A plébánia központja az anyaegyház (mater), itt található a plébániatemplom, s itt lakik a plébános (plebanus) is. Az anyaegyházhoz további települések, úgynevezett leányegyházak (filia) kapcsolódhatnak. A főesperesség élén a főesperes (archidiaconus), az esperesi kerület élén pedig az esperes (vicearchidiaconus)

4 állt. A főesperesek és a helynök a korszakban a püspöki székhelyen működő káptalan (capitulum) tagjai, a kanonokok (canonicus) közül kerültek ki. Fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy, bár a római katolikus egyház története során az egyes igazgatási szintek elnevezése meglehetős állandóságot mutat, az elnevezések mögött megbúvó tartalom, azaz az egyes hivatalok feladat- és jogköre mind időben, mind térben jelentős változásokon ment keresztül.

5 Jelen tanulmány csupán a XVIII. századra, és azon belül is elsősorban a