A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 24. (Veszprém, 2006)

Horváth Eszter: A langobard ékkő- és üvegberakás technológiai sajátosságainak vizsgálata a várpalotai és jutasi fibulákon

ta. A foglalatok alakja és mérete már a tárgy öntőmintáján ki volt alakítva, ezt igazolja a poysdorfi ötvössírból előkerült „S" fibula öntőmodell. A madáralakok szemei közvetlenül az öntés utáni, de még a foglalatok kimélyítése előtti tömör állapotot őrzik.

51 A langobard fibulák foglalataiból a kövek egy része kiesett, ez lehetővé teszi, hogy a foglalás pontos menetét nyomonkísérjük. Az öntést követő utólagos fúrást az üres foglalatokban látható koncentrikus bordák, valamint a középen áttört alj is bizonyítják.

52 A különböző állapotban megmaradt darabok alapján a következő fázisokat lehetett elkülöníteni: a kimélyített foglalat maszszával való kitöltése, vékony alátétlemez ráhelyezése, végül a vékony kőlap beillesztése. A várpalotai 17. sír ovális „S" fibulapárja az egyik legszemléletesebb példa erre, mert a műveletsor minden egyes lépcsőfoka megfigyelhető rajta (6. ábra 1-3). A tárgyak hosszú használata érdekében elsődleges fontosságú volt a berakások megfelelő rögzítése a foglalatban. A nagyítás mellett folytatott szemrevételezés alapján ebben a munkafázisban is van némi eltérés a rekeszműves és az öntött tárgyaknál alkalmazott technikákban. A Kárpát-medencei rekeszmüves ékszereken egyrészt a rekeszfalakat és fóliaalátéteket használták fel a felerősítésnél, másrészt egy speciális rögzítő anyagot alkalmaztak. Az öntés során előkészített és utólag megmunkált foglalatoknál a foglalatfalnak ritkán van szerepe a rögzítésben. Ellenben a másik két művelet, sőt, egy negyedik is megfigyelhető rajtuk. A cloisonné díszes leleteken a rekeszfalak pereme általában azonos síkban van a berakásokéval. Az igényesebb darabokon azonban némileg kiemelkednek, és г alakban a berakások szélére vannak hajlítva, kalapálva, így biztosítva azok stabil helyzetét.

53 A várpalotai korongfibulákon ilyen szerkezet nem található, az aranyozott ezüstpántok ugyan szorosan követik a berakások oldalát, de fölülről nem tartanak. Ezzel szemben jól megfigyelhető a rögzítésnél gyakrabban felhasznált fóliaalátétek előnye. A fémlemezeket úgy helyezték a berakások alá, hogy túllógó szélüket egyszerűen felhajtották azok oldalára. Ezáltal úgymond kibélelték a foglalat belső felülete és a berakás széle közötti rést, és csökkentették az elmozdulás, kihullás esélyét (6. ábra 4.). Mint a szűkrekeszes díszű tárgyak többségénél, a tárgyalt fibulapár készítésénél is az ún. kittmasszát használták fő rögzítőként, ez egyben szilárdító és térkitöltő anyagként is funkcionált. Ennek az volt a sajátossága, hogy megszilárdulása során befelé húzta a rekeszfalakat, amelyek ezáltal szorosabban fogták a vékony berakásokat.

54 Az egyik korong fibula sérülése miatt jól megfigyelhető a rekeszmű szerkezete. A rekeszfalak magassága 0,4 cm, a berakások vastagsága viszont ennek csupán a negyede. A kőlapok alatti teret a kittmassza töltötte ki (5. ábra 7.). Az öntött-vésett foglalatoknál szintén általánosan használták a kittmasszát, de elsősorban térkitöltésre. A masszív falakat a kittmassza száradása nem húzta össze, a rés megszüntetésére két másik lehetőség maradt. A tárgyak egy részénél szintén a fólia alátét szélét hajtották fel a berakás oldalára. A leletanyagban ez a várpalotai 17. sír „S" fibuláin látható (6. ábra 3.). Ha a berakás alá nem helyeztek ilyen fémlemezt, egy vékony aranyszálat szorítottak a foglalat belső fala és a berakás pereme közé. Erre szolgál példával a várpalotai 5. sír kengyelfibulapárja és a 19. sír „S" fibulája (6. ábra 5.). Mindkét módszerrel körbebélelték a berakást, minden rést kitöltve, megakadályozva ezzel a kövek kihullását. A kengyelfibuláknál a foglalatok pereme némileg rányúlik a gránátberakásokra, nem lehet tehát kizárni, hogy ez szándékos ellapítás nyoma. A várpalotai 19. sír fibuláján, fóliaalátétek híján az almandinlapok közvetlenül érintkeztek a kittmasszával. Ebben az esetben a kövek rögzülésében a vékony aranyszál beillesztésén kívül a massza tapadása is közrejátszott. A kittmassza készítéséről történeti forrás is fennmaradt. Theophilus Presbyter számol be igen részletesen a műveletről, bár nem az ékkőfoglalás kapcsán, mivel szilárdító tulajdonságát széles körben használták. A leírásában tenaxként szereplő anyag kátrány, téglapor és viasz összeolvasztásával készült.

55 Ennek az anyagnak a kémiai meghatározását legelőször Birgit Arrhenius kezdeményezte, a gránátokon folytatott elemzéseivel egy időben. Az anyagvizsgálatok eredményei szerint a különféle rekeszes tárgyak kittmasszái igen eltérő összetételűek lehetnek.

56 A vizsgálatok segítségével meghatározott különböző kittmassza típusokat egy-egy műhelykörzethez lehet hozzárendelni.

57 Az átfogó jellegű elemzés során a magyarországi anyagból is vettek mintát. A várpalotai 5. sír korongfibuláinak homokban gazdag, dolomit tartalmú kittmasszája egy dél-németországi frank műhelyhez köthető.

58 A rekeszeket kitöltő kittmassza összetétele schretzheimi, tatabányai és szentendrei korongfibulák anyagával áll szoros rokonságban, a formai egyezésen túl tehát, ezek az adatok is egy műhelyhez kötik a fibulákat. A 17. sír „S" fibuláinak kittmasszájában csak dolomitot azonosítottak, homokot ellenben nem.

59 Ennek az összetételnek se a pannóniai langobard, se a frank leletanyagban nincs párhuzama, formailag is egyedi darabokról van szó, készítési helyük emiatt egyelőre nem tisztázott. Természetesen, az 54