A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Tóth G. Péter: Parázna lelkek – lelki paráznák: katolikus és protestáns nézetek a lelkek fertőzöttségéről a kora újkorban

urnából idézi, az ószövetségi párjaként a protestánsok körében népszerű Saul király exemplumát veszi elő: „A vén Sámuel képében megjelent ördög igazat jövendölt Saul Királynak, s az ő fiainak veszedelmekről, de avval azért magát hitelessé nem tehette az egy igaz mondással. Azért vagyon felölök illyetén parancsolatunk: Mikoron te közötted jövendő mondó, vagy álomlátó támadand, és jegyet, vagy természet ellen való csudát adánd tenéked: ha megh léend-is a jegy, vagy a csuda, mellyet meg mondót tenéked, ezt mondván, kövessünk idegen isteneket, kiket te nem esmértél, és tisztellyük azokat, ne engedgy efféle jövendőmondónak, vagy álomlátónak beszédének, mert a ti Uratok Isteniek késért titeket, hogy megh tudgya, ha szeretitek-é a ti Uratokat Istenteket tellyes szívetekből, és tellyes lelketekből."

86 Samorjai példáiból következik, hogy a megszállott áldozatból a papi ördögűző még képes eltávolítani a gonosz lelket, a gonosz lélek által megferteztetett varázsló személyből viszont már csak drasztikus technikákkal űzhető az ki.

87 Ugyanezt a különbségtételt láttuk a katolikus példákban is - így Marosvásárhelyi Gergely jezsuita szerzetes részletesen ismertetett munkájában -, azzal a különbséggel, hogy a boszorkányt a katolikus nézőpont hangsúlyozottan az ördög tettestársának, partnerének ítélte meg, míg a protestáns nézőpont hajlamos volt még őt is megcsalatott áldozatnak tekinteni.

88 A drasztikus technika alkalmazása (ilyennek tekintem most már a peres eljárásban alkalmazott tortúrát is, vagyis nem csak a liturgikus, papi ördögűző szertartásokat) tehát mindkét nézőpontot meghatározta. Csupán az lehetett a különbség, hogy a katolikus oldalon mindezt, mindenkor és következetesen a végletekig vitték el, vagyis a cél a boszorkány testének végső megsemmisítése volt; míg a protestáns nézőpontnak megfelelően a megcsalatott áldozat „kigyógyítására" - még ha drasztikus technikákkal történt is - mindenképp tettek kísérletet. 6. A gonosztevők „kigyógyítása" és/vagy elpusztítása Az ördögűző, gyógyító, kísérletező kedv feléledése tehát a protestantizmusra volt inkább jellemző, bár a katolikusok is tettek kezdeményező lépéseket az „exorcizmus" „ősi, sajátos imádságának" megújítására. 1614-ben lépett érvénybe a közel négy évszázadig változatlan rendtartás, ami a Katolikus Egyház Katekizmusaként volt ismert. E katekizmus szerint az ördögűzés „a gonosz lelkek kiűzését célozza vagy a megszállottságtól akar megszabadítani". Tehát részben preventív, részben gyógyító célzattal alkalmazza az egyház. Mindezt „Jézus lelki hatalmával teszi, amit ő az Egyházra bízott". A katolikus tanítás szerint ugyan a „Sátán hatalma nem végtelen", mégis nagy titok, hogy Isten miért engedi meg a „kísértést". Az ördögtől megszállottak exorcizálása ezért csakis az egyházi vezetők tudtával és beleegyezésével történhetett, mivel „veszedelmes viszonyt" feltételeztek a végrehajtás során. Az exorcizmus természetesen mint „szent cselekmény" rendesen előfordult a keresztségnél, de minden más liturgius szertartásnál is, ahol a felhasznált tárgyak vagy a részt vevő személyek megszentelődtek. Nem mintha ez esetekben valódi obsessiót gondoltak volna jelen lenni, de az ördögnek a bűn következtében az ember és az egész természet fölött nyert káros hatalmát és befolyását akarta az egyház az exorcizmus által megszüntetni, megelőzni.

89 Mint láttuk, mind a protestáns, mind a katolikus egyház, a bibliai szent szövegek locusai révén nagy befolyással, és meggyőző erővel bírt a büntetőperes eljárásokra is. Mivel az igehirdetés modellül szolgált az ítélethirdetéshez is, és viszont, az ördögűzési vagy az ahhoz lényegileg hasonló technikákat nem csak a szent liturgikus környezetben és kontextusban kell feltételeznünk, hanem a bíróság előtt zajló bűnügyekben is. Véleményem szerint az ördögűző eljárásokat, mint (1) a szertartásos ördögűzést, és (2) a laikus ördögűzési technikákat, - amelyek mindvégig megmaradtak a „normalitás" határain belül, és ahol a pácienseket kimutathatóan áldozatként, és nem bűnösként kezeltek (akiket az egyház „még" megpróbált megmenteni) -ki kell egészítenünk más, perbeli eljárásokkal is. Külön csoportnak és talán fokozati különbségnek is kell tartanunk azokat a szertartások, ahol a páciens már nem feltétlenül kezelendő áldozatként, hanem maga is közvetlen okozója, előfeltétele annak, amivé vált, vagyis azért lett az „ördög edénye", mivel élete bűnben telt el. Érdekes például ebből a szempontból az, ahogy a halott testből távozó üdvözült lelket általában csecsemőként, míg az elkárhozott „lelkeket" szinte kizárólag felnőtt, érett testű emberként ábrázolják. Vagyis a bűnnel való eltöltekezés a test érettségével, „telítettségével" és az életút „leteltével" realizálódik. Az áldozat - bűnös különbség miatt tekinthetjük másnak, de lényegében ördögűzésnek a (3) büntetőperek bizonyító szakaszában alkalmazott, ördögűzésre utaló eljárásokat, mint például a boszorkányszurkálást, a boszorkányfürösztő vízpróbát és általában a tortúrát, de ide tartoznak a (4) büntetőperek ítéletvégrehajtási szakaszában alkalmazott ördögűzésre utaló eljárások is, mint például a legjellemzőbb, a bibliai példák tucat169