A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Tóth G. Péter: Parázna lelkek – lelki paráznák: katolikus és protestáns nézetek a lelkek fertőzöttségéről a kora újkorban

Káldi György fordításának katolikus felfogása szerint a néző~halottlátó~jövendőmondó és/vagy ördöngös~eretnek után járó lélek, tehát azért megy a mágusokhoz, hogy ott velük paráználkodjon. Az ember és a parázna lélek (vagy démon) közötti párzás konkrétabb megnevezéséről (bár jelentését tekintve még homályosabb értelmű leírásáról) Mózes harmadik könyvének 17,7. versében is olvashatunk: „et nequaquam ultra immolabunt hostias suas daemonibus cum quibus fornicati sunt legitimum sempiternum érit illis et posteris eorum" (Vulgata). Mindez Károli Gáspár protestáns fordításában így hangzik: „És ne áldozzák ezután az ő áldozatjokat az ördögöknek, a kikkel ezek paráználkodnak: örökké való rendtartás légyen ez az ő utánnok valók közöttis."

9 Nem tért el ettől az értelmezéstől Káldi György katolikus szövege sem: „és állataikat ne áldozzák többé az ördögöknek, kikkel paráználkodtak. Örök törvény legyen ez nekik és utódaiknak", ám mindehhez kommentárként még ezt fűzte, hogy még érthetőbb legyen, mit is ért ezen ördögök alatt: a „héber szerint: a bakoknak... azaz rósz lelkeknek, kik bakok alakjában tiszteltettek." A szöveghely még pontosabb magyarázatául egy, az egyházatyák tekintélyelvű szövegeiben már ismert gondolattal érvelt: „Az ördögöknek áldozának, és nem az Istennek, az isteneknek, kiket nem ismertek, az ujaknak, és nem rég jöttéknek, kiket atyáik nem tiszteltek. [...] A bálványozás lelki paráználkodás és házasságtörés, mert a lélek Istent, az igazi vőlegényt elhagyja, s a bálványhoz, az idegenhez ragaszkodik, mint a parázna személy."

10 Mindebből ha nem is következik, hogy a boszorkányperek ördögi kecskebakjait találtuk volna meg a bibliai szövegekben és annak keresztény kommentárjaiban, annyi azért bizonyos, hogy a bibliafordítók ezt a szöveghelyet az ördöggel való paráználkodás egyetlen és lényegi bibliai példázatának tekintették. A szöveghely ez irányú jelentése azonban „kétes értékű" maradt -, amint arra Norman Cohn világított rá -, valószínűleg azért, mert a bibliai szövegek használata helyett inkább az egyházatyák sok forrásból építkező elbeszélései hatottak a középkorban. Cohn számos példát idéz a kora középkortól a XIV. századig bezárólag a nőkkel közösülő ördögökről, faunokról, démonokról, ahol ennek a bibliai textusnak, ha nem is a szövege, de az „emléke" mindenképp felmerült. Szent Ágoston például merő pimaszságnak tekintette, ha valaki tagadta, hogy a szőrös, nőket hajkurászó faunok emberrel nem közösülhetnek, hisz azt oly sokan tanúsították. Ágoston erre utaló passzusa egyébként nagyon népszerű és ismert volt később is a katolikus példázatok között,

11 így Magyarországon is. A XVII. század elején működő Marosvásárhelyi Gergely jezsuita hitszónok munkájában is olvashatunk erről, amikor Ágoston és számos más egyházatyát citálva a föld ördögökkel való benépesülésével magyarázza az ördöggel való közösülés tételének igazságát: „Mely undok életek legyen éfele Ördögei közösült asszonyállatoknak, az Sátánnal, azoktól származót utálatos siro és rivo gyermekek bizonságot tesznek."

12 Ismert volt a VII. században élt Sevillai Izidor állítása is, miszerint e kevert fajtájú párzásban a rómaiak által faunnak nevezett, de voltaképpen démoni lények aktusa következett be. Káldi György is Izidort idézve gondolta mindezt valós ténynek.

13 A démoni közösülés elvének tekintélyes hagyományát későbbi szerzők is alá-aládúcolták. Rheimsi Hincmar a IX. században írt le egy esetet, amelyben egy asszony és egy férfi démon szerelmét említette. Beszámolt továbbá egy apáca és egy incubus gyötrelmes kapcsolatáról is, akit egy pap ördögúzéssel szabadított meg szenvedései okozójától. AX. században keletkező legendák pedig már arról szóltak, hogy az Antikrisztus nagyon is valós fogantatását gondolták ily módon kivitelezhetőnek. Cohn további példákkal bemutatta azt is könyvében, hogy a millennium „átlépése" után a XII. századtól kezdve jelentős szerephez jutottak a most már valóban démonnak gondolt incubusok nem csak a legendákban, de a krónikákban is. A legendák és krónikák paráználkodó lényekről szóló eseti megjegyzései azonban csak a XIII-XIV. századtól szaporodtak el tömegesen, egyrészt a szentek életét bemutató Legenda aurea népszerűségének, másrészt az értelmiség e téma iránti kíváncsiságának köszönhetően. Cohn forrásokra alapozott megfigyelései szerint a késő középkorban a megszállottak számának növekedése mellett a jellegzetesen démonikusnak tartott betegségek értelmezési keretétül szolgáló démonikus legendatörténetek is felszaporodtak.

14 A szentek életét bemutató Legenda aurea korai magyar fordításában, az Érdy-kódexben (1512) is megtaláljuk, Szent Katalin életrajzának kommentárjaként a paráználkodó démonok exemplumait. A szerző itt is, az erős katolikus hagyománynak megfelelően Szent Ágoston tekintélyével támasztotta alá mondandóját: „Mert vannak némely emberek kiknek lelkük nem mondatik Kristusnak jegyesének de pokolbeli erdeghnek edényének tudnia illik mint az hitetlen pogánoknak, zsidóknak, husztoknak, eretnekeknek kiről szent Ágoston doktor úgy mond minden lélek avagy erdegi bűnnek és hitetlenségnek miatta avagy Krisztusi hitnek és malasztnak miatta másodrendbeli emberi lelkük vannak kik jóllehet az keresztségnek miatta Krisztusnak jegy eztettenek de maga annak utánna meg utálván 157