A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Tóth G. Péter: Parázna lelkek – lelki paráznák: katolikus és protestáns nézetek a lelkek fertőzöttségéről a kora újkorban

az nagy méltósságot: Baromságra adják ő magokat szent David prófétának mondása szerint [...] külömb külümb érzékenségnek miatta förtelmes életet választván pokolbeli erdeggel közesködnek"

15 Ez a megjegyzés a démonikus lélekről való középkori gondolkodás több rétegét hordozza magában. A parázna lélek edényének tartja a szerző a keresztségüket vesztett emberek testét, akik a krisztusi hittől való elfordulásuk miatt másodrendűekké, nem teljes értékű lényekké degradálódtak. Ebben az értelemben sorolja ide a biblikus hagyománynak megfelelően a pogányokat, a keresztény gondolkodásnak megfelelően a zsidókat, és a kortárs elvárásnak megfelelően a huszitákat és az eretnekeket. A gondolat másik lényegi megállapítása, hogy a keresztség elvesztése a démonnal való közösködéssel valósul meg, amikor az a test sérülékeny részén áthatolva, belebújhat. E megjegyzés jól példázza, hogy miként gondolkodtak Szent Ágoston nyomán általában a teológusok az eretnekekről, vagy ha csak a „Krisztus jegyese" jelzőre gondolunk, a nőkről, és azon túl a fogadalmat tett apácákról. Amint azt Nancy Caciola bemutatta, a XIII-XV. századból nagy számban fordulnak elő olyan adatok, amelyek a nők természetes affinitását taglalják az eksztázis technikái iránt, valamint nagyfokú sebezhetőségüket a démoni támadásokkal szemben. Vagyis e források tanúsága szerint valamiféle alapvető „nyitottságot" tulajdonítottak a női testnek.

16 Természeténél fogva nyitottabbnak gondolták, mint a zártabb struktúrával rendelkező férfitestet. Igen szépen megfeleltethetők ennek a gondolatnak azok a középkori templomterekben fel-felbukkanó vulvaábrázolások is, amely ábrázolásokhoz szervesen kapcsolódott a behatolás és az elnyelés motívuma. Mivel már az ószövetségi iratokban fellelhető volt az a nézet, hogy a vadállatok, a démonok, az ellenség vagy a Sátán által felfalatva jut az ember az alvilágba, nem meglepő, ha mindezt a román és a gótikus térplasztikában úgy ábrázolták, hogy az ördög torkán keresztül vezet az út a Pokolba. Bibliai és kortársi szövegekben egyaránt gyakran kapcsolták össze a Pokol bejáratát a „vulva szájá"-val. Az afeletti megrendülés, hogy az ember rossz világban van, s ráadásul tudja, mely nyíláson keresztül jutott oda, az aszketikus felfogást figyelmen kívül hagyva is olyan elképzeléssé terebélyesedett, amely a nemiséget csak az ördögi szférába utalhatta. Minthogy ez a nyílás ugyanakkor a férfivágyak célja, ám kizárólag a női autonómiához tartozik, mélyen gyökerező félelemhez és a felfalás-jelenetek szaporodásához vezetett. A zarándoknak például a Santiago de Compostelába vezető útján nemcsak különböző veszélyekkel kellett megküzdenie, de ki kellett állnia a félelmek és borzalmak érzelmi viharait is. Annak érdekében, hogy a búcsújárást a bűnöktől visszatartó morál szolgálatába állítsák, nem kötötték meg a szobrászok fantáziáját sem. „Engedelmeskedve a felszólításnak, hogy ítélje el az érzéki erők felszabadítását, a szobrász nagyon meggyőzően ábrázolta a gonoszt; művészi eszközeivel felidézte és megörökítette mindazt, amit örökre távol akartak tartani" - írta ezzel kapcsolatban Bredekamp.'

7 A már-már archetipikus fenyegetéshez morális szempontok is társultak. Amikor például Santiago de Compostelában a Puerta de las Platerias orommezejében érzéki nőt ábrázoltak hosszan leomló hajjal, áttetsző ruhában, ölében koponyával, hagyományosan a házasságtörő nőt látták benne szeretője összeaszott fejével. Ujabban azonban felmerült az az elképzelés is, hogy Évát mint a „halál anyjá"-t, a minden parázna nő archetípusát kell látnunk e képben.

18 (A félelmekkel teli férfifantáziák és -képzetek által meghatározott sötét világ következményének tudható be az is, hogy a borzalmakat ígérő túlvilágképzetek még a XVIII. században is hatottak. Ann Lee - a sékerek alapítója fiatal lányként irtózott a szexualitás minden formájától. Később, a férjével való közösülés során rájött, hogy minden nőnek, akinek a szeretkezés örömet okozott, halála utáni büntetése az lesz, hogy bűnös testrészeit az ördögök bevakolják.

19

) Az ördögi lélekkel paráználkodó személy eseteit nagyon sok szent életrajában felfedezhetjük. Mintha állandó párbajozó partnerként kellene megjelenniük egy-egy női testben, hogy összemérhessék erejüket a testeket kezelésbe vevő szenttel. Szent Hugo vagy Szent Bernát püspök életrajzának is fontos eleme az asszonnyal bujálkodó ördögi lélekkel vívott küzdelem. „Egy asszonyállathoz esmeg pokolbeli erdeg lidrocz képpen jár vala kiért is mikoron imádságot tött volna [Szent Hugo] megmeneködik"

20 Szent Bernát pedig, „mikoron Aquitania varasban ment volna ott is egy pokolbeli lidröczöt, ki imáran hat esztendeég járt vala egy asszonyállathoz, mind az sok népnek előtte megátkozván, megszabadojta."

21 (Az Érdy-kódex szerzője magyarul „lidércként" nevezi a démont.) De a Legenda aurea eredeti szövege még teljesebben adja vissza a Szent Bernáttal történteket: „Aquitániában is volt egy szerencsétlen asszony, akit egy pimasz lidérc gyötört. Hat éven keresztül kihasználta és hihetetlen fajtalansággal gyötörte. Ahogy odaérkezett Isten embere, az ördög szigorúan megfenyegette az asszonyt, nehogy elmenjen hozzá, mivel úgysem használhat neki, és Bernát távoztával ő maga, bár szeretője volt, a legkegyetlenebb üldözője lesz. Az asszony azonban bátorságot véve elment Isten emberéhez, és nagy nyö158