A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Palágyi Sylvia köszöntése

PALÁGYI SYLVIA KÖSZÖNTÉSE Palágyi Sylvia a legaktívabb magyar archaeológusok egyike - úgy gondolom, hogy ez a megállapítás akkor is igaz, ha nemcsak a provinciális római régészet művelői közt tekintünk szét. Szerteágazó munkásságának értékelésekor nemcsak a kiváló, nemzetközileg ismert kutatót köszönthetjük kerek számú jubileuma alkalmából, de mint kiemelkedő teljesítményt nyújtó múzeumi-műemléki szakembert is, aki munkáját sohasem tekinti befejezettnek sem a feltárással, de még az eredmények publikálásával sem. Három - közös munkaként megjelentetett - monográfiának fő- ill. társszerzője, és egyben szerkesztője, ezenkívül 115 tanulmány, kutatási jelentés, esszé, kiállítási vezető, előszó, címszó, szemle, ismeretterjesztő munka, leporelló írója. Ha fentiekhez még könyvismertetéseit és ásatási beszámolóit is hozzászámoljuk, akkor valószínűleg ő maga sem tudná pontosan bibliográfiai tételeinek számát. Munkájának értéke nem is a számokban rejlik, hanem abban a teljességre törekvő teljesítményben, amellyel a feltárástól a bemutatásig kísérve a leleteket igyekszik minden elérhető tudományos információt megszerezni, és azt továbbadni. Iskolai-gimnáziumi tanulmányait budapesti és dunántúli városokban végezte. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régészetből és történelem szakból szerzett diplomát 1967-ben. Egyetemi évei alatt László Gyulától, s mint a római kor művelője, Mócsy Andrástól tanult a legtöbbet, akik régészgenerációk ismeretét, módszerét és gondolkodásmódját alakították. Szakdolgozatát római kori városépítészetből írta. Munkássága során talán ehhez az egy témához lett hűtlen, minden más tekintetben a hűség példájaként tekinthetünk rá. Friss diplomával a kezében 1967-ben került a veszprémi múzeumba (akkor még Bakonyi Múzeum), ahol azóta végigjárta a hivatali ranglétrának úgyszólván minden grádusát. „Csak" ez az egy munkahelye volt, amit napjaink rohanó forgatagában, zászlóváltások, átülések, gyors karrierépítések érdekében végrehajtott gyakori álláscserék világában tudunk igazán méltányolni, még akkor is, ha a hűséget - munkahelyhez, kutatási területhez, meggyőződéshez - sokan nem tekintik értéknek. Pályafutásának kezdetén rögtön „mély vízbe" került: évekig dolgozott a Magyarország Régészeti Topográfiája 4. kötetének, a pápai és a zirci járás lelőhelyeit feldolgozó munkacsoportjában. Egyike volt azoknak, akiknek hálásak lehetünk, hogy Magyarországon először éppen Veszprém megyében fejeződtek be eredményesen a régészeti topográfiai kutatások: a megjelentetett kötetek anyaga nemcsak a megye egészét, hanem a ma már Zala megyéhez tartozó keszthelyi járás területét is lefedi. Palágyi Sylvia az öttagú szerzői kollektíva tagjaként mintegy 160 római kori címszó megírásával járult hozzá a kötet sikeréhez. A topográfiai munkák során kezdett el foglakozni a pannóniai halomsírokkal és ennek köszönhetően lett e temetkezési rítus legjobb hazai kutatója, a téma nemzetközileg is egyik legismertebb művelője. Húsz munkájában foglalkozik a halomsíros temetkezéssel a legkülönbözőbb aspektusokból. Ebből a témából szerzett 1980ban egyetemi doktori, majd 1994-ben kandidátusi fokozatot. Három nagy, több éven keresztül tervszerűen végzett ásatása gazdagította a tumulusokkal kapcsolatos ismereteinket: az inotai, a balácai és a kemenesszentpéteri. E három - mintaszerűen feltárt lelőhely azóta a halomsíros temetkezések időrendje, eredetének kérdése, valamint etnikuma szempontjából szinte a legfontosabb evidenciákat szolgáltatta. Több mint 20 éve kismonográfia léptékű cikkben publikálta az Alba Regia hasábjain az inotai halmokat, amelyekbe feltehetően a fegyverrel temetkező eraviscus arisztokrácia vezető tagjait temethették a sírköveken is ábrázolt kocsival, a Traianus korára keltezhető terra sigillata asztali készlettel, üvegekkel. Az egyik magas halom köré falat építettek, a körítőfalba festett szentélyt foglaltak. Az 1973-1975 között feltárt halomsírokat- alig másfél évtizeddel az ásatások befejezése után - már műemléki bemutatás keretében látogathattuk. Kemenesszentpéteren a Dunántúl egyik legkorábbi római halomsírját tárta fel, amelyet a fegyver- és bronzedény-mellékletek Kr. u. 100 körüli évekre kelteznek. Itt már 1969-ben elkezdte, majd 1990-1991ben folytatta a római kori halmok kutatását: ezeknek műemléki bemutatása is folyamatban van. 1984-86 között kutatta a balácai római villa főépületétől kb. 700 m-re emelkedő, nagyméretű Likasdombi halmot. Az egykori mauzóleumszerű temetkezés egy fallal körülvett sírkerten belül emelkedett, amelynek sírkamráján belül ugyan a többszöri rablás tönkretette a temetkezéseket, ugyanakkor a síroltártöredékek és a bustumok veretei a keltezésre, ill. az eltemetettek kilétére vonatkozóan fontos informá11