A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 22. (Veszprém, 2002)
Egervári Márta: Egy szecessziós női napernyő restaurálása
A hagyomány szerint 1756-ban egy angol orvos, Hanway nevével hozták kapcsolatba az első olajozott vászonernyőt. Voltak hosszúnyelűek, tárolórekeszt rejtők, vagy rugóval nyílóak. Az ernyők stílusát valójában a nők alakították, ok terjesztették el az egész társadalomban. Divatja akkor kezdődött el, amikor már a funkcionális fejlődése befejeződött, és más értékei: a dekorativitás, az esztétikum, a művészi hatás is előtérbe kerülhetett. Ebben az időben megjelenése igen változatos lett. A nyél lehetett egészen hosszú, vagy egészen rövid, összecsukható, billenthető, díszesen faragott, drágaköves, vagy egyszerű is. A teteje ívelt, vagy meredeken csúcsos kör, szögletes, harang és kupola alakú. A huzatuk szövött és nyomott mintázattal, hímzéssel, csipkével, virágokkal, rojtokkal, bojtokkal, zsinórokkal, paszományokkal ékesített; sötét vagy világos színű is lehetett. A korszak divatlapjai alapján 1788-ban a fehér, 1789ben a zöld, 1791-ben a piros, 1804-ben a kék volt divatos". 1810 körül a pagoda formájú ernyőket kedvelték, 1815-re már a billenő ernyő hódított teret 14 . Ezeket az ernyőket a szakirodalom „knicker", ill. márki ernyőknek nevezi. A szárát két ponton is oldalirányban akár 90 fokkal el lehetett hajlítani 15 . 1862-ben jelent meg a "paratout en tout cas" (minden-alkalomra való) ernyő. Ezt nem csak a nap, de az eső ellen is tudták hordani. Ekkor váltak divatossá a rövid, bambusznyelü Bismarck ernyők és a Brüsszeli néven ismert, lánccal és horoggal a derékra erősíthető ernyők 16 . A XIX. század végére a napernyő már a viselet szinte kötelező kiegészítőjévé vált. Azt, hogy a napernyő mekkora jelentőséggel bírt akkoriban a női öltözködésben, Maria von Bunsen feljegyzéseiből is megállapíthatjuk: „Nagy örömmel utaztam Cannes-ba, csomagoltam a cókmókjaimat, gondosan mérlegeltem, hány napernyővel tudok majd kijönni: egy praktikus, egy egyszerű, egy világos, egy jó színes, egy selyem, ami a legjobb utcai ruhámhoz illik, egy levegős és egy gazdagon díszített az elegáns délutáni ruhákhoz. Szükségben ennyi is elég" 17 . Az ernyőkészítés Az első ernyőkészítőket „parapluies" vagy "parasol" készítőknek hívták Franciaországban. A mesterség a XVIII. század végén vált iparrá, a franciaországi Auvergne-ban. Innen a XIX. század végére már egész Európában elterjedtté vált. A műhelyekben általában minden részfolyamatot egyazon mester készített. Az ernyők vázát kezdetben fából, esztergályozással állították elő. A vázkészítők vagy "bursier"-ek a kívánt formát az esztergálás után kézi faragással alakították ki. A nyélfaragáshoz nemes fát, pl. cseresznyét, mahagónit, rózsafát használtak. Később már üveget, porcelánt, szarut, teknőspáncélt, kaucsukot is !S . „A huzatot lenvászonból, pamutból, selyemből, bőrből vagy alpakkából, azaz a perui és chilei juh gyapjából is készíthették" 19 . Az anyagokat háromszögletű fasablonok mellett nagyméretű vágószerszámokkal szabták ki. A tetőrészt 6-8 merevítő küllő tartotta, amely fából, nádból, halcsontból vagy fémből készült. Az összeállítás során először a merev, vagy csuklóval ellátott szárra a küllőket tartó gyűrűket (a felső fix és az alsó mozgatható gyűrűt) rakták fel. E gyűrűknek két fő típusa volt. Az egyik egy fogaskerékszerű, amelynek minden fogát középen átfúrták. A furatokba vezetett drótgyűrű rögzítette azután a küllők végét úgy, hogy azok pontosan a fogközökben helyezkedjenek el. így biztosították a küllők elfordíthatóságát, vagyis az ernyő összecsukhatóságát ( 1. ábra). Míg az előző megoldásnál felváltva fűzték a drótot a fogaskerék szemekbe és a küllők lyukaiba, a másik gyűrű kialakítása lehetővé tette, hogy a küllőket előre felfűzzék a drótra, s csak azután rögzítsék a helyére. Ez utóbbi úgy lehetséges, hogy az előző gyűrűt alapul véve a fogaskerék-szemek átfúrása helyett vízszintcsen behornyolták azokat (2. ábra), így csak a horony adta vájatba illesztették a drótkarikát úgy, hogy az arra fűzött küllővégek a fogközökbe kerüljenek. A drótkarikát azután összezárták, hogy ki ne mozdulhasson a gyűrű hornyából. Majd a 6-8 szegmensből álló, előre megvarrt huzatanyagot és a bélést erősítették a helyére 20 . Az alsó, mozgatható gyűrű ideiglenes rögzítését, és ezzel a nyitott vagy csukott helyzet fixálását a napernyő nyelébe süllyeszthető ütközőkkel biztosították. A csúcsra faragott csontdíszt, réz kúpot vagy zsinórt és bojtot tettek. A fogó lehetett díszesen faragott csont, fa, gomb vagy kampós végű, festett díszű, de egészen egyszerű is. A huzat szélére varrhattak fodrot, bojtsort, rojtot, csipkét stb. Az ernyők szerkezete napjainkig nem sokat változott, felhasználási területe azonban igen. Mióta a napsütötte bőrszín divatos, az utcákon ma már egy-egy babakocsira erősített kivételével nem igen lehet napernyőt látni. Napellenző emyők leginkább csak vízparton, vagy vendéglők teraszán használatosak, a legkülönbözőbb színben, méretben és formában. Egy szecessziós női napernyő restaurálása A restaurálandó tárgy jellemzése Az egeraljai helytörténeti gyűjtemény napernyője valószínűleg Szalóky Károly helybeli gyűjtéséből származik, leltározatlan. Összefüggéseit nem sikerült kide208
