A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

Tóth Sándor (Zirc): Egy természetrajzos muzeológus visszatekintése

zsebpénzt kiegészítés reményében, a vizsga előtt beadandó gyűjtemény általam való elkészítésére. Nem csoda, hogy egyikükből sem lett rovargyűjtő. A gyűjtővé válásban döntő szerepet játszott Reskovits Miklós egri amatőr lepkész, akit egy alkalommal meghívtak a főiskolára, hogy a biológus hallgatóknak tartson előadást. A rovargyűjtés, ezen belül is elsősorban a lepkegyűjtés szépségeinek, örömeinek, hasznának ecsetelése rám igen nagy hatással volt. Lelkesedésem tovább fokozódott, amikor hozzájárult ahhoz, hogy a lakásukon megcsodáljam a szakszerűen preparált és szépen rendezett, három szekrényt teljesen megtöltő hatalmas lepkegyűjteményét. Reskovits Miklós „becsületes" foglalkozása a képkeretezés volt, de szakmájának folytatása mellett amatőrként közel 50 évig a lepkéket is gyűjtötte a Bükkben. Később magam is többször elkísértem gyűjtőútjára és iparkodtam minél többet ellesni a lepkészet fortélyaiból. Igaz, hogy végül is nem lett belőlem lepkész, de sokat köszönhetek neki, ezért is szeretettel emlékezem rá és a mai napig egyik példaképemnek tekintem. A főiskoláról Matyóországba kerültem, hét évet töltöttem a Bükk déli nyúlványának egyik völgyében meghúzódó Tardon. Ott váltam igazán gyűjtővé és talán nem túlzás, hogy biológussá is. Nagy buzgalommal fogtam az iskolai élősarok kialakításához, a biológiai szakkör szervezéséhez. Nagyszabású szertárfejlesztő munkába kezdtem, kitanultam a madártömést stb. is. A kirándulások eredményeképpen gyorsan gyarapodott a gyűjtemény. A sok lepke és bogár elhelyezése egy idő után nehézségeket okozott, ezért 1955-ben levelet írtam a Természettudományi Múzeumnak, amelyben felajánlottam az anyag egy részét és főleg azt, hogy szívesen gyűjtenék nekik rendszeresen Tard környékén rovarokat. Rövidesen megérkezett Kaszab Zoltánnak az Állattár vezetőjének számomra igen nagy örömöt jelentő kedvező válasza, sőt szakirodalmat, gyűjtőfelszerelést, rovartűt és rovardobozokat is küldött segítségül. Az ösztönzés természetesen további lendületet adott a munkámnak. Az elmaradt kitüntetés 1957 elején levelet kaptam Kaszab Zoltántól, amelyben megírta, hogy az 1956-os események során az Állattár anyagának egy része elpusztult. A tűz martaléka lett többek között a kétszárnyú gyűjtemény is. Ezért az Állattár munkáját azzal tudnám a legjobban segíteni, ha a továbbiakban legyeket gyűjtenék részükre. Erre természetesen örömmel vállalkoztam. Mihályi Ferenc az Állattár kétszárnyú gyűjteményének vezetője levélben adott szakszerű tanácsai alapján láttam neki kora tavasszal a munkának. Ha csak tehettem, tanítás után gyűjtöttem amíg lehetett, majd otthon este a petróleumlámpa pislákoló fényénél preparáltam az apró, gyakran alig 2-3 milliméteres legyeket. A gyűjtött anyagot időnként személyesen vittem fel az Állattárba. Mihályi Ferenc nem akart hinni a szemének, amikor 1978-ban egy alkalommal kereken 10 ezer preparált kétszárnyúval állítottam be a múzeumba. A munkát a nyári szünidőben még intenzívebben végeztem, a rokonoknál a Bakonyban és Nyíregyházán eltöltött idő alatt is. Mindezt természetesen önzetlenül és ingyenesen csináltam, az Állattárban azonban úgy látszik valamilyen formában honorálni kívánták a rendkívülinek számító „társadalmi" munkát. Egy napon hivatott a tanácselnök és „megsúgta", hogy a Természettudományi Múzeumtól magas kitüntetésre terjesztettek fel, amihez persze kérték a helyi vezetők javaslatát is. Az elnök feltehetően elképzelni sem tudta mi állhat a dolog mögött és kíváncsisága vitte rá a hivatali „titok" megszegésére. A kitüntetésből azonban nem lett semmi. Mint évekkel később Kaszab Zoltántól megtudtam, azon bukott meg az ügy, hogy 1956 után nem léptem vissza a pártba. Érlelődő terv Miután bejáratos lettem az Állattárba, az idő múlásával párhuzamosan egyre fokozódott a múzeum iránti vonzódásom. Eszményképemmé vált az ottani munka, apránként szinte minden vágyam az lett, hogy muzeológus lehessen belőlem. Tulajdonképpen ez a lehetőség motiválta az egyetemre való jelentkezésemet is. A tanulmányokat 1959-ben kezdtem el a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karának levelező tagozatán. Mi sem természetesebb, mint hogy az első alkalommal ellátogattam a Móra Ferenc Múzeumba, ahol viszont teljesen véletlenül összetalálkoztam volt osztályfőnökömmel Marián Miklóssal, aki időközben Kaposvárról hazakerült Szegedre és ott dolgozott herpetológus és ornitológus muzeológusként. Évtizedekre szóló barátság és együttműködés szövődött köztünk. Az egyetemi évek alatt Szegeden járva rendszerint felkerestem, sokat beszélgettünk. О hívta fel a figyelmemet „A Bakony természeti képe" programra, amelyhez rögtön csatlakoztam is 1964ben. Akkor még nem sejtettem, hogy éppen ennek a lépésnek lesz döntő szerepe a muzeológus pályáig való eljutáshoz. Visszatérve még egy kicsit Matyóföldre el kell mondanom, hogy Tardon jól éreztem magam. Nem csak a környéket, elsősorban a Bükk hegységet kedveltem meg, hanem a barátságos vendégszerető matyó embereket is. A körülmények mégis úgy hozták, hogy meg kellett válnom a falutól, 1960 őszén „népgazdasági érdek"-bői áthelyeztek bennünket Hejőbábára. Ennek már csak azért sem örültem, mert erősen kötődtem a hegyvidékhez, nem szívesen mentem az Alföldre. Ráadásul egy évre a biológiának is búcsút kellett mondanom, mert kényszerből az alsó tagozatban a negyedik osztályt tanítottam. 43