A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

Tóth Sándor (Zirc): Egy természetrajzos muzeológus visszatekintése

Egy évtized a Hejö mentén Hejőbábát mindenképpen átmeneti állomáshelynek tekintettem, amelyre 2-3 évnél többet nem szerettem volna szánni. Ez azonban túlzott optimizmusnak bizonyult, hiszen kereken egy évtized lett belőle. A falu egyetlen előnyét csupán abban láttam, hogy viszonylag közel fekszik a Tiszához. Ez azért volt fontos, mert éppen akkoriban kapcsolódtam be a Tiszakutató Bizottság munkájába. Hejőbábán is folytattam a rovargyűjtést, apránként feltárultak a környék értékei, amelyek valamilyen formában általában a vízhez kötődtek. Kitűnő gyűjtőhelynek bizonyult pl. a falu alatt húzódó Keringó-csatorna, a Hejő kanyargó, helyenként jelentősen kiszélesedett és elmocsarasodott egykori medre. A lassú folyású, dús növényzetű és akkor még tiszta vizű Hejó-patak (hivatalos nevén Hejó-fócsatorna) Hejőbaba és főleg a szomszédos Nemesbikk alatti, kisebb-nagyobb mocsarakkal összekötött szakasza, valóságos vadvízországként, jó kutatási lehetőséget biztosított egy amatőr biológus számára. A Tisza viszonylag közeli (Tiszapalkonya és Tiszatarján közötti) szakaszához kerékpárral jártam. Kedvenc gyűjtőhelyem lett a gazdag élővilágú Oszlári Holt-Tisza, amelynek felszínét szinte teljesen beborították a különböző vízinövények, közülük természetesen nem hiányoztak a pompás fehér tündérrózsa ringatózó hatalmas telepei sem. Botanikai szempontból egyik érdekessége volt a víznek, hogy az Oszlári Holt-Tiszában valamennyi hazai békalencse faj, így a szenzációnak számító, legkisebb virágos növényünk, a mindössze 1 milliméteres vízidara (Wolffia arrhiza) is tömegesen élt. A biológiai szakkör Hejőbábán is gyorsan népszerű lett a tanulók körében. A leggyakrabban a Hejóhöz irányuló gyűjtő kirándulások nyomán létrehozott élősarok alapját képezte az akkoriban divatossá váló biológiai szaktanteremnek is. Hejőbábán régi vágyam teljesült, amikor 1964-ben nagy nehezen összegyűlt a pénz egy fényképezőgép vásárlására. A tükörreflexes, cserélhető objektives, közelfényképezéshez alkalmazható közgyűrűs Exa, a természet megismerésének egy addig csak elsősorban Móczár László ragyogó felvételein megcsodált világát tárta elém. A természetesen rengeteg kudarccal is járó elmélyült munka már az első években sikeres szereplést hozott az Élet és Tudomány fényképpályázatain. Ez egyúttal megnyitotta az utat a népszerű folyóirat „Beszélő képek" rovatához is, amelyben számos képes riportomat közölték. Az évek gyorsan múltak, de nem teltek haszontalanul. Befejeztem az egyetemet, doktoráltam, megjelentek az első, mai szemmel nézve szerény tudományos dolgozataim. Folytattam a munkát az Állattár új kétszárnyú gyűjteményének létrehozása érdekében, a lehetőségekhez mérten fokoztam a Tisza és a Bakony kutatását is. Mindezeket természetesen a tanítás mellett, amihez párosult a kis településsel járó sokrétű társadalmi munka, az úttörő csapatvezetői beosztás, majd később a szakfelügyelői megbízatás. A múzeumról továbbra sem mondtam le, de nagyon kicsi volt az esély a pályára jutáshoz. Budapesten a reménytelen lakáshelyzet hiúsította meg az előrelépést. Vidéken pedig abban az időben alig volt természettudományos álláskínálat. Számos természettudományi gyűjteménnyel rendelkező múzeumban egyszerűen nem alkalmaztak szakembert. így pl. Egerben, vagy az éppen Herman Ottó nevét viselő miskolci múzeumban. Mindössze egyetlen, sajnos csak formális álláshirdetés jutott tudomásomra (debreceni Déri Múzeum), de mint kiderült, ott már megvolt a konkrét jelölt. Az első hivatalos pályázatot 1962-ben nyújtottam be a Művelődésügyi Minisztériumba, eredménytelenül. Később is gyakran érdeklődtem, de csak hitegettek. Állandóan tartottam a kapcsolatot a Természettudományi Múzeum vezetőivel, de a muzeológus állás számomra még hosszú ideig csupán egy beteljesületlen vágy maradt. Egy álom megvalósul Kissé már talán belefásulva a sok várakozásba kezdődött el számomra Hejőbábán 1969-ben a tizedik tanév. Váratlanul puhatolózó levél érkezett Veszprémből a Bakonyi Múzeumtól, amelyben Papp Jenő leírta, hogy megválik Veszprémtől és átmegy a budapesti Természettudományi Múzeumba. Tekintettel a Bakonyi Múzeum szép hagyományokkal is rendelkező gazdag természettudományi gyűjteményére és „A Bakony természeti képe" tudományos program szervezésének fontosságára, szükségesnek tartotta maga helyett a megfelelő szakemberről gondoskodni. О egyúttal Eri István megyei igazgató döntését is megkönnyítette, aki ugyancsak szívügyének tekintette a Bakony kutatását és nem szívesen járult hozzá Papp Jenő elengedéséhez. Mint később kiderült, természetesen nem én voltam az egyetlen jelölt. Mivel azonban már nagyon régen szerettem volna bekerülni a pályára, a felajánlott lehetőséget úgyszólván gondolkodás nélkül elfogadtam, annál is inkább mivel a Bakonyhoz sok szállal kötődtem. A dolognak azért természetesen akadt szépséghibája is. Amikor az állás ügyében személyesen leutaztam Veszprémbe, Eri igazgató kertelés nélkül közölte, hogy a veszprémi munkahely csupán átmeneti, mivel a Bakonyi Múzeum természettudományi gyűjteményének kihelyezésével önálló természettudományi múzeum létesítését tervezik Zircen, amelynek létrehozása a Papp Jenő helyére lépő új munkatárs feladata lesz. Őszintén szólva ez a váratlan fejlemény egy kissé meghökkentett, de szerencsére nem hátráltam meg. így azután régi álmom beteljesült, 1970. január 1-vel muzeológus lettem. 44