A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon

tett, s a lelkészek intették is a gyülekezeteket betartására. Azonban az intés és tilalmazás ellenére előfordult a bábakeresztség: még 1920-1940 között is Szentgálról, Nyaradról, Padragról, Szentkirályszabadjáról, Zamolyról (Fehér m.) ismerünk adatokat. Hogy a gyermek ne kereszteletlenül haljon meg, mondták: „a bába vízzel leöntötte, nevet adott neki." „Megkeresztelte, hogy legyen neve. Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében öntötte le vízzel." „Mikor megszületett a gyerek, de igen gyönge vót, a bába mingyárt ráadta a keresztvizet."

1673 Azonban megjegyzendő, hogy a szükségkeresztség természetesen elsősorban ott fordult elő, ahol katolikus volt a bába. Ezen idegen hatások érvényesülését megakadályozandó, 1642-től (Nagyenyedi Zsinat) az egyház is a mielőbbi keresztelést (négy nap után!) szorgalmazta.

17 Sőt, 1640-ben (Gyulafehérvári Zsinat) kimondták azt is, hogy a beteg gyermek („hirtelen megbetegedett gyermek") szükség esetén háznál is megkeresztelhető.

18 (Ezen engedményhez később is, a további két évszázadban még többször visszatértek.) így a keresztelés többnyire már a második (Iszkaszentgyörgy), harmadik napon megtörtént, majd később fokozatosan kitolódott a hatodik, hetedik, nyolcadik (Őrség) napra, (19. század), aztán a második, harmadik, negyedik, sőt hatodik hétre. (19. század vége, 20. század.) Az időpont megválasztásában szerepet játszott az, hogy csak leöntötték-e, vagy vízbe is mártották a gyermeket. Azonban, ha úgy látták, hogy a gyermek életképtelen, vagy halódik, akkor mihamarább, sőt, azonnal kereszteltették. így pl. az 1820. augusztus 27-én Vrácsikon, a szülők hatodik gyermekeként, rendkívül kis súllyal született Noszlopy Gáspárt már augusztus 31 -én megkeresztelték a mezócsokonyai református parókián, életképtelennek tartva őt, félve kereszteletlenül való elhalálozásától. Ugyanezért 1807. július 12-én Veszprémben Oláh Mihály lelkipásztor is az istentiszteleten kívül keresztelt meg egy beteg gyermeket. Ángyán János 1842. július 6-án az evangélikus Szabó Pál és a református Kiss Julianna István fiát szintén ezokból keresztelte meg: „Ezen kised - ... - haldokló állapotaiban hozatott hozzám - úgyhogy mikorra visszavitetett Szülei Házához meg is holt - azért esmértem magamat megkeresztelésre kötelesnek."

19 В ábony megy erben és más Somogy megyei falvakban századunk közepén akár éjjel is elvitték a gyenge, életképtelennek tűnő újszülöttet a parókiára keresztelni, nehogy kereszteletlenül haljon meg. Szentkirályszabadján ilyen esetben maga a lelkész ment hívásra, a kurátor vagy egy presbiter kíséretében a házhoz és keresztelte meg a csecsemőt. Ha a legnagyobb elővigyázatosság ellenére, mégis meghalt a gyermek, amint adataink igazolják is, akkor „keresztyén szülőktől született keresztyén magzatként" harang- és énekszó kíséretében, tanítás (prédikáció) nélkül, valamelyik elhunyt elődje sírjába, kérésre a lelkész szolgálatával, eltemették. Ismeretes olyan eset is, hogy a halva született gyermeknek a bába az Ádám vagy Éva nevet adta, s így, névvel nevezve temették el. Előfordult, hogy maguk a szülők adtak nevet halva született gyermeküknek: fiúnak általában Ádám, leánynak Éva nevet. A névadás: Tárkány-Szűcs Ernő szerint a gyermeket névadással vették nyilvántartásba és ismerték el társadalmilag is.

20 Nevet a szülők választottak gyermeküknek: A keresztelést és a névadást a református gyülekezetekben is összekapcsolták. Ezt a szükségkeresztséggel kapcsolatos vélemények igazolják: „... megkeresztelte, hogy ne kereszteletlenül haljon meg... hogy legyen neve..." vagy: a halva született gyermeknek nemétől függően Ádám vagy Éva nevet adtak. Szigető Jenő az ószövetségi névadás vallásos hátterét elemezve mutatott rá, hogy a keleti ember gondolkodásában a név egyenlő volt a létezéssel. Akit Isten megsemmisített, annak a nevét eltörölte. A név a személyiség hordozójaként egyenlő volt viselője lényével, jellemezve az egyént. így az a gyermek, aki nem kapott nevet, nem létezett, meghatározhatatlan volt. Ezért volt a zsidó ember életének első, jelentős eseménye a névadás, amely az Újszövetség idején egyszerre történt a circumcisióval. Aki előtte meghalt, nem került be az anyakönyvbe, s az ilyen személy nemlétezőnek számított.

21 De névadás előtt más ókori népek is nemlétezőnek tekintették a gyermekeket.

21/a Valójában ezt látjuk továbbélni - vagy megjelenni? a magyar keresztény névadás és keresztelő összekapcsolásában, fontosságának hangsúlyozásában, de ez a hiedelem nyilatkozott meg abban a gondolkodásban és cselekvésben is, amikor nem mondták meg a gyermek nevét, avagy nevével nemlétére utaltak, amellyel a gonoszt, az ártó erőket igyekeztek távoltartani tőle.

22 Ugyanezt a célt szolgálta a kisgyermek jó tulajdonságainak letagadása vagy rosszakkal való helyettesítése a rontás, az igézés elhárítására.

23 A gyermek névválasztásánál ugyan elsősorban a szülők akarata érvényesült, de figyelembe vették a nagyanya, a keresztanya vagy esetleg az anya kívánságait is. A családok első gyermekként fiú után vágyódtak, akinek szívesen adták az apja nevét. A második az esetek többségében a nagyapja nevét kapta. Lányoknak pedig az anya, anyai nagyanya, apai nagyanya, esetleg a keresztanya nevéből válogattak. Többnyire a családban és rokonságban használatos neveket adták a gyermekeknek. „Kikerűt a név a rokonságbú" - mondták a Káli-medence falvaiban. Somogyban, Göcsejben szívesen adtak bibliai neveket: Áron, Dániel, Rebeka, Mózes, stb. Meghalt gyermek nevére többnyire nem kereszteltették a következőt, bár nagyritkán előfordult - nehogy hamarosan ő is elhalt testvére után menjen. Mindezek mellett voltak vidékekre és korszakokra jellemző nevek, amelyek gyakran több generáció névdivatját is jelentették, s 402