A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon

S. LACKOVITS EMOKE REFORMÁTUS KERESZTELÉSI SZOKÁSOK A DUNÁNTÚLON (19. sz. IL fele-20. sz.) Bevezetés A földműves ember és a földműves család életének kiteljesedése a gyermekáldással következett be. A gyermekáldás elmaradását az egykéző vidékeken is Isten büntetésének tartották, az ilyen házaspároktól „Isten megvonta áldását, magtalanok" - mondták róluk sajnálkozva. A gyermeket Isten áldásaként fogadták ott is, ahol már nem kívánták az újabb családtagot, s ott is, ahol várva-várt vendégként örvendtek érkezésének. Sajnálatos, hogy református közösségekben már a század elején megindult a születésszabályozás-korlátozás, s a családonkénti 6-8 gyermek 3-4-re, majd 12-re csökkent. Olyan családokról, ahol változatlanul megmaradt a nemzedékenkénti 4—5 gyermek, úgy vélekedtek, hogy „elcsaládosodtak". Szomorú, egykés vidékekké vált Somogy, a tolnai Sárköz és az Ormánság. A Balaton-felvidéken a születéskorlátozás durva módozatai ugyan nem terjedtek el, de létezett itt is, amelynek legékesebb bizonyítékai a statisztikai adatok: mindenhol a reformátusság fogyásáról tanúskodnak, így próbálták kielégíteni azt a nagyobb életigényt, amellyel anyagi eszközeik nem állottak arányban és így próbáltak gátat állítani a birtok elaprózódásának. Az egykézó kór, ahogy Jankó János írta, Somogyból és Tolnából indult, majd átterjedve Szilasbalhásra (Mezőszilas), Enyingre, elérte a Balatonfelvidéket, ahol legkirívóbb esetei Balatonfőkajáron fordultak eló. A járvány az egész Mezóföldet és a Balaton északi oldalát is elkapta.

1/a Amikor egy családba a gyermekáldás megérkezett, az újszülöttet általában jelképes cselekedetek kíséretében fogadták be a család tagjainak sorába. A falu közösségébe, az egy felekezethez tartozók közé, tágabban a keresztények közösségébe a kisded kereszteléssel került be. Az élet három szükségéhez kapcsolódó szokások közül a keresztelőhöz fűződóek az új élet megérkezésén támadt örömnek kifejezői. Tájanként és felekeztenként különféle szokásegyüttesek és változatok ismeretesek, amelyeket a történelmi körülmények eltérő alakulása még árnyaltabbá tett. De tájanként és felekezetenként mégis kimutathatók azonosságok, amelyeknek alapján római katolikus, evangélikus, református keresztelési szokásokról beszélhetünk. Utóbbiak jellemzésére 35 kutatóponton vizsgáltuk meg e szokásokat recens és irodalmi adatok alapján. E munka során tárult fel az anyag változatossága, s született meg a monografikus kutatás igénye, amely részét képezi a térségben az 1980-as évek második felében megkezdett vallási néprajzi vizsgálatoknak. Gyűjtésünk időben a 19. század II. felére és a 20. század I. felére terjedt ki, feldolgozásunk azonban visszanyúlik a 16-18. századra és 20. század végi adatokat is tartalmaz. A keresztelő is, a lakodalomhoz hasonlóan szokásegyüttes, amely három fő cselekménysorra bontható: I. keresztelés II. áldomás III. a kereszteléssel kialakult kapcsolatrendszer és működése. I. A keresztelés A keresztség: A református egyház és vallás két szentséget (sákramentom) ismer és fogad el: a keresztség és az úrvacsora sákramentomát. Közülük a keresztség a református ember hitéletének egyik alapja, „Isten kegyelmi szövetségének jegye és pecsétje",

1 az anyaszentegyházba való felvétel sákramentoma,

2 jelzi, hogy az újszülött gyermek Istennek szenteltetett.

3 A keresztelés az ótestamentumi circumcisió megfelelője. Utóbbi Istennek Ábrahámmal és utódaival kötött szövetségének jele (I.Móz. 17,9-14.). A keresztség pedig az Isten népéhez, az egyházhoz tartozást jelenti, s Jézustól rendelt szentség.

3/a A magyar református zsinatok végzéseit a 16. századtól végignézve, megvizsgálva a liturgiás könyveket (Agenda), a keresztelés alakulására vonatkozóan gazdag adatokat találhatunk, amelyeknek áttanulmányozása után az a következtetés vonható le, hogy a kereszteléshez kapcsolódó népi szakrális szokások399