A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

a „többi 10" dudoros aranykorongot a bodrogkeresztúri időszakba helyezte (Patay 1958,44). Különös és sajátos, hogy az aranykorongok kronológiai helyzetéről e véglegesnek látszó állásfoglalás után lángolt fel újból a vita. Alapja a CsáfordBogotáról éppen 1958-ban a Nemzeti Múzeumba került két arany korong lett. A bronzkori vonal hívei azzal érveltek, hogy elválasztották az aranykorongokat a bodrogkeresztúri horizont lemezes aranyékszereitől. Milojcic 1953. évi és Patay 1958. évi állásfoglalása után ugyanis az utóbbiak javarézkori keltezését nem lehetett többé kétségbevonni. A vita más síkra tevődött át, arra, amelyet Kalicz Nándor kutatástörténeti visszatekintése érzékeltet. Pulszky természetesen még nem tudott a Bodrogkeresztúri-kultúráról, a rézeszközöket és bizonyos aranyékszereket századunk kutatása csak fokozatosan tudta régészeti művelődéshez kötni. A Bodrogkeresztúri-kultúráról azonban az is beigazolódott, hogy nem terjedt át az Eszék—Csáford—StoUhof típusú aranykorongok önálló elterjedésének területére. Ezt úgy értelmezték, hogy a rézkor (= Bodrogkeresztúri-kultúra) nem terjedt át a Dunántúlra, tehát a korongok csak későbbi időből származtathatók. Ez lett s maradt sokáig a legfőbb szempont, annak ellenére, hogy a Szlavóniából alig valamivel a csáfordi korongok múzeumba jutása előtt közzétett progari aranycsüngő ismételten Patay igazát bizonyította, azt tudniillik, hogy a tiszaszőlősi típusú lemezfüggőknek egykorúnak kell lenniük a Stollhoftípusú korongokkal {Vinski-Gasparini 1957 [1958], 9-10, Patay 1958, 44-45, Patay, 1959, 94). Vagyis nyilvánvalóvá vált, hogy nem a Stollhof—Csáfordtípusú aranykorongok időrendjével van a baj, hanem a kutatással: a magyar Dunántúlról hiányzanak a Bodrogkeresztúri időszaknak megfelelő javarézkori telepek és temetők. A kétféle nézet azonban egyelőre összebékíthetetlen volt. így esett meg az a példátlan dolog, hogy a csáfordi korongok magyarnyelvű publikációjával azonos kötetben, pár lappal utóbb az olvasható, hogy a Stollhof—Eszék-típusú korongok a Jordanov/Jordansmühl-Retz-Gajáry időszakba tartoznak s egy Krivodol—Sálcuta—Bubanj jellegű művelődési hullámmal kerültek hozzánk. „Az utóbbi kincs-csoportból egy legutóbb éppen Zala megye területén látott napvilágot", vonom be a csáfordi korongokat, a szerkesztő kérésére név szerint nem említve. Mindez a javarézkort jelenti, noha azt a kultúrát, amelybe nálunk az aranykorongok tartoznak, még nem tudtuk néven nevezni (Bóna 1960, 86, kivált 93-94 - erre egyedül Makkay 1985/2, 16 figyelt fel). Mi több: igyekeztem megelőzni a bronzkorba való keltezésüket, amelyről már tudomásom volt. A vukovári rézkori ékszerleletről írom, hogy „a Stollhof—Jordanov—Bresc Kujawski rézkori művelődési csoport réz ékszereinek körébe tartozhat s így még a bodrogkeresztúri kultúrával egyidős" (ArchErt 86, 1959, 55, - a szóbanforgó vukovári rézleletet most Kalicz Nándor reprodukálta, 1982, 15, 5. kép). A kérdésre Driehaus könyvének ismertetésében visszatértem. Patay 1958. eredményeit védve ezeket írom: „Nyilvánvalóvá vált, hogy a fent körülírt arany és rézművességet hordozó nép a Balkán É-i feléből indult ki". „Fémművességének balkáni gyökereit a hábasesti és vukovári kincsek bizonyítják, elterjedése Eszéken, Csepinen, Csáfordon, Stollhofon keresztül a későlengyeli—jordansmühli művelődés peremterületeiig Altheimig, Bresc Kujawskiig, sőt azon túl Bygholmig és Saltonig nyomon kísérhető. Ennek a mozgalomnak nincs köze a bodrogkeresztúri kultúrához" (ArchÉrt 89,1962,277). Az óbébai aranykorongokról írott angol nyelvű tanulmányomban azután részletesen ismertettem a vitát, amelyet az szított tovább, hogy 1961-ben a csáfordi aranykorongokat a Nemzeti Múzeumban a bronzkori terem korai bronzkori vitrinjében állították ki. A benne foglaltakat és álláspontomat itt nem ismétlem meg, annak ellenére sem, hogy J. PavelÖík még 1979-ben sem vett róla tudomást (Bóna 1963— 1964, 35 és 184. j.). Erről a munkáról Kalicz Nándor így ír: „Legtovább ment Bóna István, aki a helyes időrendi megítélésen túl feltételezett egy ismeretlen kultúrát a lengyeli és badeni kultúra között" (Kalicz 1982, 12), maid ugyanő: „feltételezte a KrivodolSälcut,a-Jordanow kultúra délkeletről—északnyugat felé való terjeszkedését és a Csáford—StoUhof típusú korongok elterjedését [t. i. délkelet—északnyugati irányú elterjedését, BI]. Feltevésének helyessége akkor bizonyosodott be, amikor körvonalazódott az addig ismeretlen Balaton—Lasinja csoport önállósága" (uo). Mindez így van, de nem egészen pontos. Az aranykorongokkal képviselt önálló régészeti művelődést ekkor már nemcsak feltételezni lehetett, hanem ki lehetett számítani, hogy létezik. El is neveztem addigi (s mindmáig!) legfontosabb hazai lelete nyomán Csáfordi-csoportnak (Bóna 1963-1964, 37, Uő, Európa őstörténete a római birodalom kialakulásáig. Egyetemi jegyzet, Bp. 1964, 23, - az utóbbi munkán egy egész régésznemzedék nőtt fel). Ez a felismerés (s nem feltevés!), akkor tűnt el, amikor Kalicz Nándor 1969-ben Balatoni-csoportnak nevezte el a végre előkerült javarézkori önálló művelődést, amelynek hazai felkutatása kétségkívül Kalicz érdeme (Kalicz 1969, 83—89). Az azonban már nem derül ki az új nevet adó dolgozatból, hogy a csáfordi aranykorongokat tulajdonképpen ki sorolta a „balatoni" csoportba, ha nem is ezen a néven. Ez a mondat pedig. „Magam már 1969-ben és 1970-ben a balatoni csoportba soroltam a Csáford-Stollhof típusú aranykorongokat" (Kalicz 1982, 12) enyhén szólva nem egészen egyértelmű, hiszen aligha a balatoni elnevezés jelenti a kormeghatározás lényegét. Meg nem is volt az akkoriban még ennyire határozott állásfoglalás, — évekkel később sem. „Lehet, hogy az aranykorongok is a balatoni csoport körébe sorolhatók" (Kalicz, 67