A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

ve a tiszaszőlősi kinccsel azonos korúnak bizonyul a dunántúli ercsi sírlelet {Fettich 1953, 42. t. 4 és 55. t. 1), a tiszaszőlősi kartekercseken és spirálcső gyöngyökön keresztül pedig a stollhofi kincslelet (Angeli 1967, 491, 2-3. t.). Széleskörű kapcsolataik nyilvánvalóak, kivált ha a Nagyszeben-környéki aranyakat is ideszámítjuk. Már a hencidai kincsre felettébb jellemzők a korong-csüngők korai, díszítetlen változatai (Gazdapusztai 1968, III—IV. t.). A stollhofi kapcsolaton keresztül logikus feltételezni, hogy a későbbi, tiszaszőlősi kincsre viszont a korongcsüngők későbbi, stollhofi változatai voltak jellemzők. Ezt igyekeztem a 2. pontban kimutatni. *** Példa nélkül állna a világban, ha egy ekkora aranykincs és kincsvadász mozgalom körül nem alakulna ki falusi mondakör. Kivált, miután június 21-én az aranyak utáni turkálás közben csontvázra (netán lovával együtt fekvő csontvázra, v. ö. azonban ehhez az alábbiakat) bukkantak. Máris együtt volt az európai folklór összetartozó két alapeleme: a kincs és tulajdonosa/őre: a halott. Tiszaszőlős falu jegyzője 1864-ben „a rácjáráskor ... cselvetés útján megölt rácvezér" sírjáról tudósítja Pesty Frigyest, „akivel hívei eltemették drágaságait, arany karperecét, aranybogiárait s több eféle arany készületeket". Mindezeket „ez előtt mintegy húsz évvel lelte meg egy idevaló cigány, s ásta ki több ember" (Makkay 1985/1, 31). Lóról, lócsontokról nem esik szó. Abban a falusi emlékezetben sem, amelyet Tariczky gyűjtött és közölt. Meséltek egy Herczeg nevű emberről, aki botjára tűzte az arany karperecet, egy Balogh nevűről, aki egy „fazék aranyat" szedett össze, mindezek kellő kritikával olvasva nagyon is igaz mesék (Patay 1955,38). A ló Benepuszta (1834), Veréb (1853), Galgóc (1868) nyomán kezdett „divatba jönni", de már e tudományos felfedezések előtt sem volt szokatlan. Extrém példája az 1850-ben az Abaúj-megyei Zsujtán talált és a Graffenried-gyűjteménybe jutott híres későbronzkori bronzkincs, amelyről azt jelentették, hogy lovával eltemetett sisakos-kardos lovag „teljesen szétmállott" sírjából' került elő (Kenner 1860, 366). Az 1864-ben Tiszafüredre került Tariczky Ede plébános saját vallomása szerint csak 1872-ben ismerkedett meg a tiszaszőlősi legendákkal. „Kutatásainak" szakirodalmi lecsapódása a Rómerhez írott s tőle — nagy fejcsóválások közt — közzétett levél (Rómer 1878, 178-179). A francia fordításban közölt levél 1872-évi magyar nyelvű hírlapi előzményeit Makkay János nyomozta ki, ezek azt bizonyítják, hogy a Rómertől közölt fordítás pontos és hiteles, az alábbiakban tehát továbbra is azt fogom idézni. Tariczky adatainak érdekessége, hogy mint mindig s mindenütt: valóságos tárgyak emléke és jó megfigyelések keverednek bennük időközben meséssé vált elemekkel, hiszen — mint Patay megjegyzi: „a csodás kincs híre egyre módosult" (Patay 1955, 39). Ugyanakkor már Patay jól megfigyelte, Makkay pedig tételesen elemzi, hogy a népi emlékezetben szinte kivétel nélkül szerepelnek a Bécsbe jutott fontosabb, kivált nagyobb méretű tárgyak (Makkay 1985/1, 36-39), ezeket igyekszem itt néhány továbbival kiegészíteni. Egyértelműek: „az arany makkok" (des glandes en or) = a makk alakú lemezes aranygyöngyök, a „több lyukas aranycsavar" (csak Tariczky magyar szövegében) = arany spirálcső gyöngyök, a „két karspirális" (deux spirales en fil d'or) = a két aranyhuzal spirálkarperec, a „karperec" (un bracelet) = a külön aranykarperec, a „nagyméretű, közepén lyukas kalapált aranylemez" (le plastron de la cuirasse avec un trou au milieu ... en or battu) = a nagy csüngőlemez. Az utóbbi mellvértté lépett elő, nem is logikátlanul. Tariczkynál a sír névadója lesz: „az arany mellvértes lovag" (le chevalier à la cuirasse d'or). — Mindezek ma is megvannak Bécsben. Már fentebb a 2. fejezetben megkíséreltem értelmezni néhány olyan tiszaszőlősi aranytárgyat, amelyek nem kerültek Bécsbe. így a több aranycsatot (plusieur boucles en or), a 8-as alakú aranycsatokat (boucles en forme de 8) és a kerek boglárokat. Ezek sejthetően ugyanazon vagy nagyon hasonló lemezdíszek különböző elnevezései, köztük a korong-ékszereké. Hallatlanul fontos az aranyak népi jellemzése: színvonaluk nem haladta meg a cigánykovácsok művészetét (n'annonçaient pas un art plus avancé que celui des nos Tsiganes qui travaillent le fer), vagyis egytől egyig húzott-kalapált aranyak voltak, szó sincs közéjük keveredett római vagy népvándorláskori pompás arany művekről. A rézkori aranyaknál egyértelműen későbbiek a vasak, az üveggyöngyök (perles en verre) és a csont csatok (agrafes en os), mindezek a talpas csészével együtt egy vagy több szarmata sírból származtak. A rejtélyes „sisak" (ahogy Tariczky nevezte) avagy kalapált fövegdísz vagy aranysapka, ahogyan a nép nevezte (le casque que la peuple a appelé, bonnet d'or... en or battu) az egyetlen homályos rendeltetésű aranytárgy, - ez néhány más lemezzel (paillettes) együtt az Elekékhez jutott díszítmények valamelyike lehet. A fentiekből megállapítható, hogy Tiszaszőlős népe meglepően jól emlékezett az aranyakra. Még az Elek-féléket sem rejtették el azonnal, idejük volt jól megfigyelni őket. Tiszaszőlős népét a továbbiakra nézve fel kell mentenünk, a vad elméletek nem tőlük származnak. Vári Szabó József jegyző meséje a múltszázad közepi falusi értelmiségi romantika jellegzetes terméke. Ismertetőjegye, hogy helyhez kötődik, a rácvezért a tiszaszőlősi Kovács István verte volna agyon. Vagyis a helytörténethez kapcsolódó lokális romantika. 62