A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

leti, Szerem-vármegyei vége felé van. Csupán „Kologyva", a leltárban helyesen: Kologyvár, fekszik Csepény közelében. Egyébként Ipolyi az egyetlen, aki a falu nevét helyesen írta magyarul régészeti szakirodalmunkban. Úgy tűnik, erre az irodalmi adatra Rómer sem figyelt fel. Glembay azonban leveleivel kényszerítette, hogy figyeljen rá, láttuk még 1868-ban is. Rómer ismerteti az általa felküldött régészeti leleteket. Nem csoda, ha a szorgos „csepini" mérnök végül fogalommá vált számára. Észrevehettük, hogy 1868-ig Rómer Glembay arany korongjait orlovinyákinak nevezi. A következő alkalommal, amikor hasonló korongot lát, nem jut eszébe Orlovinyák. De eszébe jutnak a „csepini" Glembay hasonló korongjai, az új korong „egészen hasonlít a csepiniekhez" írja (ArchÉrt I, 1869, 298). Ezzel megtörtént a baj, amelyet mindmáig nem lehetett jóvátenni. Amikor Rómer 1871-ben megvette a Ráth-gyűjremény korongját, majd 1877-ben Egger 2. korongját, tudta, vagy sejtette, hogy ezek a „csepini mérnök" korongjai vagy a „csepini Glembay" korongjai lehetnek, hiszen leginkább Glembay közlésére emlékeztettek. Amikor 1877. végén Nagyváradra távozott, akkorra a múzeumban már rajtamaradt a két korongon ez a helynév. Anélkül azonban, hogy az utód tudta volna, melyik két korongra érti Rómer. Utódja, Hampel József, aki - láttuk fentebb kellő tapasztalat és gyakorlat nélkül vette át a Régiségtárat, kezdetben hibát hibára halmozott. Rómertől még jól ismert s leírt leleteket sorozatosan összekevert, mint azt az avar fejedelmi leletek esetében kimutattam (Bóna 1984, 81-111). A múzeum 1878ban megnyitott új kiállításában a kelleténél több keveredés és félreértés tapasztalható, a hibákat pontról pontra követhetjük a kiállítás Hampeltől íródott 1881. és 1883. évi Kalauzaiban. A Kalauz szóbanforgó 3. és 4. kiadásában azonban hiába kerestem az őskori leletek közt korongjainkat, az őskori fémleletek római sorszámmal jelzett tábláin nem találhatók. A bronz és aranyleletek az LIV. táblával végetérnek, s ez a Kalauz későbbi kiadásaiban is így van. Véletlen, hogy ahol nem kerestem, a „Római, barbár emlékek, népvándorláskorabeli leletek" teremben sikerült rábukkannom a megoldásra. Itt, a római leleteket tartalmazó 8. szekrénybe egész sorozat őskori arany keveredett, minden bizonnyal a fokorui kincs téves kormeghatározása miatt. А С táblára a fokorui lelet. A mellé vagy alá helyezett táblához írt kalauz szöveget szószerint idézem: ,,D) tábla, öt korong aranyból. Két láncz rovátkos karikákból, az egyik 40, a másik 41 tagból. Láncz nagyobb rovátkos karikákból. Karikatöredékek. Leihely: Csepin, Eszék mellett. Acsádi karperecek. Magyarbényei karperecz. Nyakláncz 9 csigás aranytagból. Miavai torques. Karpereczek arany sodronyból. Apró karika. Apró láncz négy rovátkos karikából. Arany gyöngyök". (Hampel 1881, 17, - szószerint így az 1883. évi 4. kiadásban is). 42 Különös történet, hogyan kerültek ma már világhírűnek számító bronzkori aranyékszerek a római kiállítás egyik szekrényébe. Azzal kezdődött, hogy Pulszky Ferenc a korábban soha nem látott ékszereket is tartalmazó fokorui kincset rómaikori kelta alkotásnak vélte (Pulszky, ArchÉrt XIII. 1879). A fokorui karperecekből és Pulszky eredményeiből kiindulva Hampel a legszebb bronzkori aranykarpereceket (Magyarbénye, Béllye, Nyíracsád, Pipe stb.) szintén római kori barbárnak határozta meg (ArchÉrt XIV, 1880, 214-216). E kettős családi tevékenységgel egy időben „a 3. számú, vagyis az úgynevezett római terem szakszerű rendezése vétetett folyamatba" (Hampel, ArchÉrt XIII, 1879, 34, majd utóbb 81) és 1879. október 3-án „az újonnan berendezett római terem" meg is nyílt (uo 326—327) — Ennyit az ügy római oldaláról és „szakszerűségéről". Figyelmes első olvasásra is világos, hogy a szóbanforgó D) táblán ismeretlen lelőhelyű és lelőhelyes aranyak váltakoztak. Nyilvánvalóan ismeretlen lelőhelyű volt az öt „korong aranyból" — bennük rejtőzött a Nemzeti Múzeum a következő évektől rézkorinak számító Pulszky 1—5. korongja. Valószínűleg ismeretlen lelőhelyű volt a 40 illetve 41 tagból álló későbronzkori aranylánc is. A következő rovátkás karika sorozatról nem tudni melyik lehet. Ismerjük viszont a következő tételen szereplő „karikatöredékeket", nyilvánvalóan azonosak azzal a 18— 19 db gyatra sima arany karikával, amelyeket a múzeum nem sokkal előbb vásárolt és az RN 3,1880,3. tételen „Csepin Eszék mellett" lelőhellyel vett fel a naplóba. A leltárnaplóval szószerint egyező lelőhely megjelölés tehát csupán erre az egyetlen tételre vonatkozik! Kiderül ez a továbbiakból. A szépséges nyíracsádi és magyarbényei karperec után ismét ismeretlen lelőhelyű nyaklánc következik, majd a miavai nyakperec s végül ismeretlen eredetű és lelőhelyű aranyak zárják a sort. A későbbi tévedések nyitja nyilvánvaló: Hampel a táblán szereplő első ismert lelőhelyről származtatta az előtte felsorolt leleteket. Ha nem is mindet, legalább az aranykorongok nagyrészét, amelyekkel kapcsolatban szintén a „Csepin" név szálldosott korábban a levegőben. Évekkel később, nagy összefoglaló munkáinak írása idején, Hampel gyakran használta forrásul saját fiatalkori kalauzait. Éppen a Kalauz tévedései nyomán keveredtek össze a nagy avar sírleletek s a fent idézettek nyomán született meg a sokat idézett hampeli mondat is a bronzkori lelőhelykataszterben: „Csepin (Verőcze m). Aranykincs, aranylemezből vert korongos ékszerek pont és körömdíszekkel, a M. N. Múzeumban 3 darab. MNM LVI 43-45-, lerajzolva XLV. 1, a bécsi cs. múzeumban 2" (Hampel 1892, 21). Ismétlem, ezt idézik, a hat évvel korábbi eredetire csak hivatkozni szokás: „Csepin, comté de Verőcze (Slavonie). Trois pieces de ce trésor sont au musée de Budapest, pi. XLV. 1. (MN LVI. 43-45), deux au musée de