A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

ta. Első fényképe a Klösz-féle 1878. évi MNM 1. táblán (v. ö. ArchÉrt XII, 1878, 265 a második fotózásról) Egger 3. korongja Valamikor az 1860/70-es években Kárász Géza szegedi gyűjtő vásárolta meg vagy cserélte el. A Kárász-gyűjtemény 1893. évi aukciójával kapcsolatban Hampeltől értesülünk arról, hogy a Nemzeti Múzeumtól a Kárász-gyűjteményből átvett népvándorláskori aranyak annakidején „a budapesti régiségkereskedőtől" (= Egger-Testvérek) kerültek Szegedre {Hampel 1897, 309). Valóban, a szóbanforgó aranyakat {Hampel 1897, 202. t. 1-4) 1890-ben még a Kárász-gyűjtemény fényképes katalógusában láthatjuk {Diner 1890, II. t. 5-7, 9), ugyanezeket 1884-ben is Kárász Géza állította ki az ötvösmű-kiállításon (ÖM 76, No. 11-13 és No. 56). Hogy valóban Eggeréktől származtak, annak döntő bizonyítéka, hogy a Kárász-gyűjtemény unikális típusú hunkori aranycsatjának a párját 1891-ben még Eggerék viszik Londonba {Egger 1891, No. 202). Akkor ugyan nem sikerült eladniuk, 1900-ban azonban Budapesten Eggeréktől vásárolja meg a British Museum (MLA 7-14,2, Smith, R. A., A Guide to the AngloSaxon and Foreign Teutonic Antiquities in the British Museum, London, 1923, 152). — E kitérőből megtudtuk^ hogy az Egger-cég Kárász Gézának szállítója volt.* A Kárász-féle korong esetében ennek fontos bizonyítéka még, hogy kis sérülésétől eltekintve, pontos párja a Nemzeti Múzeum Eggerféle korongjának: „Scheibe. Gold. Getriebene Arbeit. Die kreisrunde Scheibe hat in der Mitte drei stark herausgetriebene konische Buckel. Sie ist von drei getriebenen Perlenschnüren umsäumt. An zwei Seiten je zwei Löcher zum Befestigen als Schmuckstücke. Gefunden in Ungarn. Gewicht 57,5 gr." {Diner 1890,5, No. 4. Taf. I. 2.) {8. ábra.) Hat évvel korábban ki volt állítva az ötvösmű-kiállítás rézkori aranyak vitrinjében: 6. Korong. Arany. Hasonló a 2. és 3. számhoz. Magyarországi, közelebbről ismeretlen lelhelyről. Kiállítja Kárász Géza (ÖM 11). A hivatkozott párhuzamok közül az egyik az Eggerféle 2. korong, a másik a Nemzeti Múzeum Ráth György-féle korongja (Pulszky 3—4.), a lakonikus leírás tehát indokolt volt. Sajnos a korong pontos átmérőjét sem a Dinerféle katalógusból sem a későbbi közlésből nem le*Ez munkánk első korrektúrája idejére szerencsésen bizonyítást nyert. A Kárász-gyűjteményből "megszerzett őskori és népvándorláskori aranyak leltári jegyzékének (RN 107, 1893, 1-6) legvégén apróbetűs megjegyzés olvasható. Eszerint valamennyi aranytárgyon miniatűr ET bélyeg található, a leltározó szerint Egger és Társa [pontosabban 1890ig: Egger-Testvérek] „czégbélyege, kitől azokat Kárász vette meg". het kiszámítani, — a közzétett 1/2 méretű fényképekből 13—11 cm-es átmérőt kapunk, az előbbi áll közelebb a valósághoz. Korongunk, Diner adata szerint, súlyosabb, mint a Nemzeti Múzeumba jutott párja, ez a néhány milliméteres méretkülönbségből adódhat. Amikor 1893 őszén a Kárász-gyűjteményt áruba bocsátják, Hampel nem veszi meg a korongot (más, Kárásztól származó, főleg koraközépkori ékszerek az RN 107, 1893. számon, v. ö. még ArchÉrt 14,1894, 86), így az 1893. után és 1905. előtt Marc Rosenberg karlsruhei gyűjteményébe jutott. Fényképét R. Forrer közölte 1905-ben és 1907-ben {Forrer 1907, 293-294, Taf 71. 1.), mint „Oesterreich-Ungarn"ból származó „bronzkori—Hallstatt-kori" leletet. A Kárász-gyűjteményből és a Rosenberg-gyűjteményből közzétett fényképei, kivált a korong sérülései, bárkit meggyőzhetnek arról, hogy azonos példányról van szó {8. és 9. ábra). Jelenlegi őrzési helyét nem ismerem. Bár a berlini korong pusztulása fájdalmas, bízvást elhihetjük Sackennak, hogy nagyjából olyan volt, mint a meglévő illetve ismert Egger-féle korongok. Az a korong, amelyet a stollhofi 1. koronggal összemért, az Egger 1—2. korongok valamelyike lehetett. Az utóbbin valóban ott s egymástól olyan távolságra található a két-két lyuk, mint a stollhofin. Az Egger 3—Kárász-féle korong aligha lehetett átkukucskálás tárgya, hiszen éppen a lyukak sérültek, nyitottak. Felmerül a kérdés, ha Egger Sámuel Sackennek még elárulta, hogy a három korong Eszék környékéről származik, miért nem közli ezt eladásukkor is. A logikus válasz az volna, hogy üzleti érdekből. Eggerék megbízottja nyilván értesült arról, hogy a tényői legény egy nagyobb aranykincs egyik felét adja el neki, nyilván a többit is szerette volna megszerezni. Bécsben, miután kiderült, hogy üzletre nincs kilátás, annyit még elmondhatott, amennyit elmondott. A Königreich Ungarn területén azonban más viszonyok uralkodtak, kivált 1867-től az ÖsterreichUngarn létrejöttekor. Nagy és gazdag rivális gyűjtőkkel (Ráth György, Szalay Ágoston stb.) kellett vetélkedni, mint kiderül: joggal tartottak tőlük. Mindhárom korongot Budapesten adta el, tehát hallgatott a forrásról. Mindez azonban így túl egyszerű s logikus lenne, az Egger-Testvérek lelke ennél jóval bonyolultabb volt: a lelőhelyek ismerésén, nem ismerésén, összekeverésén, elfelejtésén át a tudatos meghamisításig terjedt. Csak néhány példát. Az Egger Sámueltől 1866-ban Dunaföldváron a találótól megvásárolt római arany fülbevaló-pár {Hőké L., ArchÉrt II, 1870, 312 a lelőhelyről és az ügyletről) még meglévő egyik darabját negyedszázaddal később Londonban a pontos lelőhellyel árverezte tik {Egger 1891, No. 207). Az Eggerék fellépését megelőző évtizedek példátlanul rámenős gyűjtőjétől, báró GraffenriedBurgenstein Emmanuel százados gyűjteményéből megszerzett Vilyvitány lelőhelyű szépséges bronz37