A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

hogy Rácalmás és Ercsi körül, valamint „Szlovákiában" [valójában Jeszenicén (Jasenica) Trencsénben, Vágbeszterce felett, - a rézkor idején lakatlan ősvadon!], megkockáztatta a feltevést, hogy a korongok ezek valamelyikén kerülhettek elő (Makkay 1985/2, 5, és 2. j.). A pesti születésű Jankovich ifjúkorában valóban Pesten, Székesfehérváron és Rácalmáson élt, 1801-ben azonban a Pest-megyei Vadas pusztára (ma Dunavecse határa) költözött. Birtokán új kúriát épített, amelyet a szemben fekvő Penteléről átvitetett római kövekkel is díszített, — Rómer 1874ben az akkor még álló kastélyban látta s rajzolta le őket. Gyűjteményét azonban 1797-től pesti házában a Hatvani-utcában (a mai Petőfi Sándor és Kossuth Lajos utcák sarkán) tárolta, itt vették leltárba 1832től a megbízottak. Jankovich Miklós tehát nem „pannóniai" birtokain élt, hanem éppenséggel a „Barbaricumban". Ott is halt meg, Pesten, csupán temetni vitték a rácalmási családi sírkertbe. Az ötletet, hogy a korongok Jankovich valamely saját s éppenséggel „pannóniai" birtokán kerülhettek elő csak egy minden más lehetőséget elutasító elmélet szülhette. A Jankovich-gyűjtemény sokezer tárgya között egyetlen egy sincs, amely saját birtokán került volna elő. Az örökösök közömbös tájékozatlansága 1852-ben éppoly fájdalmas volt, mint ma, arról azonban kivételesen tudtak volna, ha valamelyik saját birtokukon került volna elő egy aranykincs! — Tudott dolog, hogy Jankovich ügynökökkel dolgozott, akik gyakran vásárokon vásárolták Össze kincseiket, Brassóban, Debrecenben, Nagyváradon, Pesten és így tovább. Másik beszerzési forrása a kiterjedt csereügyletek voltak. Aki valóban gondosan tanulmányozta a Jankovich-leltárkönyveket az tudja, hogy nincs olyan vidéke az akkori Magyarországnak és Erdélynek, ahonnan ne szerepelnének leletek a gyűjteményben — a lelőhelyek jegyzéke időközben nyomtatásban is hozzáférhetővé vált (Nagy 1985, 142-153). Ezen az úton aligha lehet „Pannoniába" jutni.. .* S ezen a ponton kell visszatérnünk az Érdyt faggató Rómer Flórishoz: „Érdy úr sem tudja biztosan leihelyüket" (Rómer 1865, 76). Érdy-Luczenbacher, aki Jankovich Miklós halála előtt mindössze egy hónappal lépett a Nemzeti Múzeum szolgálatába (1846. márc. 16, Jankovich t ápr. 18/19.) sajnos nyilván nem Jankovichtól tudott leletünkről. Ám ő volt akkoriban a szakma nagy öregje, akinek 1837től már régészeti dolgozatai jelentek meg, egyben a jövő embere, aki már 1846-ban elkezdi a máig tartó naplók vezetését. Személyes emlékei és adatai messze visszanyúltak. Az RN 43, 1847 bejegyzés II. és III. *Elraélete népszerűsítésére minden alkalmat felhasznál, így D. W. Harding, Az őskori Európa с könyvéhez (Helikon 1986) írott utószavát is, amelyben a Nemzeti Múzeum öt aranykorongját ábrázoló fénykép alatt a következő szöveg olvasható: ,Дегкоп aranykorongok a későbbi római Pannónia területéről" (151, 221. kép). - Megjegyzendő viszont, hogy korongjainkról ez az első közölt színes fénykép, amelyen a Jankovich 1-3. korong egykori összehajtogatásai, gyűrődései minden más felvételnél jobban látszanak. tételén pl. pontosan utal 1838. évi lelőkörülményekre, még az RN 65,1857 tételben is találkozunk 1839. évi lelőkörülmények feljegyzésével. Azzal Érdy természetesen tisztában volt, hogy Jankovich Miklós 2. gyűjteménye számára csak 1836 és 1844 között szerezhette meg az arany-korongokat, az ugyanis közismert volt, hogy a gyűjteményt 1844től már zárolták. Ebben a rövid periódusban Magyarországon és Erdélyben csak két nagy aranylelet került elő (a szarvasszói már 1847-ből való, — valamennyi addigi aranykincsről részletesen: Rómer Flóris, ArchKözl. V. 1865, 29-45), mindkettőből köztudottan nagyon sokat széthordták. Az egyiket 1840 novemberében a háromszéki Cófalva és Barátos között találták, ahol ,д' boglárokból és lánczolatokból sok elveszett az oda csődült nép' kezei közt". A cófalvi kincs szakértői vizsgálatában 1840 december 21-én résztvett Luczenbacher (Érdy) János, aki megemlítette, hogy „illy alakú csákányok rézből nálunk is [t. i. Magyarországon, az Erdélyi Nagyfejedelemség tudvalévőleg külön ország volt] találtatnak . . . Jankowich Miklós, Kiss Ferenc' 's mások' gyűjteményeiben". Hallatlanul fontos az arany „pillangólemezekkel" [ezek a spiráldíszes arany lemezkorongok] kapcsolatos megjegyzése: „Kiss Ferencznél több nem csak hasonló, hanem szakasztott illyen arany pillangó van, melly mind Erdélyből került . . . elő" (Kállay 1841, 72). - Egyébként Luczenbacher a cófalvi leletet barbár, hihetőleg római kor előtti dák maradványnak vélte. Érdy-Luczenbacher cófalvi közreműködésének köszönhető, hogy a Kiss Ferenc gyűjteményéből utóbb a Nemzeti Múzeumba jutott arany karikalánc és 2 db spiráldíszes arany lemez-korong cófalvi származása nyilvánvaló volt (Rómer FI., ArchKözl. V, 1865, 35, a meglévő korongokat közli Mozsolics 1949, 14-15, 2. kép 11-12, ám csupán Nagy Géza 1913. évi másodlagos adataira hivatkozva), — az 1851. január 18-án a bécsi Antikenkabinetnek átadott szomorú maradványokon kívül ezek a cófalvi-kincs meglévő aranyai. Van azonban egy további nagy tanulság is számunkra: míg Kiss Ferenchez alig egy hónap leforgása alatt eljutottak cófalvi arany korongok és láncszemek, addig — Érdy tanúsága szerint — Jankovichhoz ezúttal nem, nála nem látott cófalvi díszítésű és stílusú aranyat. Később is biztos volt benne — mai tudásunk szerint is biztos lehetett — hogy a 2. Jankovich-gyűjtemény arany korongjai nem a cófalvi leletből származtak. Ellenkező esetben ugyanis közölte volna sejtését Rómerrel. Mindezek ismeretében Érdy nem nagyon gondolhatott másra, mint a számításba vehető korszak másik széthordott nagy aranyleletére, amelyről Pesten is Bécsben is úgy tudták, hogy szintén 1840-ben bukkant fel, ám valójában 1839 júniusában találták Tiszaszőlős-Nagyaszóparton. ,3iztos" persze nem lehetett benne ... A 2. Jankovich-gyűjtemény keletkezésének és múzeumba jutásának félreismerése, valamint a sugallt 28