A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)
Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből
„Pannónia" lelőhely elfedte annak a lehetőségét, hogy a korongok eredetét fel lehessen villantani. Bármily meglepő is leírni, de a 2. Jankovich-gyűjtemény keletkezésének rövid néhány éve alatt (1837— 1843) csak egyetlen nagyszabású, igazán jelentős rézkori aranykincs felbukkanásáról van tudomásunk, az 1839. évi tiszaszőlősiről. Felfedezésének és sorsának izgalmas történetét szívós és alapos munkával Makkay János nyomozta ki (Makkay 1985/1, 13—25). Tőle tudjuk, hogy a kincsben „tucatszor tucatnyi, sőt alighanem több százra tehető tárgy" került elő s kallódott el az 1839/40-ben Budára, onnan 1841-ben Bécsbe jutott 12 aranyat nem számítva (Makkay 1985/1, 49). Ugyanakkor nem áll az a sziklaszilárdnak vélt alaptétele, hogy „sem hazánkban, sem másutt Európában egyetlen múzeumnál, egyetlen kincskereskedőnél nincs nyoma olyan korú és jellegű aranyak felbukkanásának, amilyeneknek a bécsi leletek alapján legalább részben Tiszaszőlősről származniuk kellett" (Makkay 1985/1, 29). Van nyoma: a 2. Jankovich-gyűjtemény 3 db (illetve eredetileg valószínűleg 4 db, Id a következőket) rézkori arany korongja, a találáskor sebtében összegyűrött, összehajtogatott arany lemezek. Úgy vélem, ezeket különféle aranytöredékek közül mint legjobb—legszebb példányokat válogatta ki Jankovich Miklós megbízottja az ördöngös ügyességű Litteráti Nemes Sámuel. A marosvásárhelyi születésű Litteráti Nemes az első hivatásos magyar régiségkereskedő (antiquarius) volt Magyarországon, raktára-üzlete a budai vízivárosi Kígyó-utcai (Schlangen Gasse, ma Szalag utca) házában volt. Ez a hallatlanul mozgékony ember az agg Jankovich úgyszólván egyetlen felhajtója volt, — végül már hitelben. Amikor egyik útján, 1842. szept. 20-án a komáromi Arany Szarvas fogadóban 46 éves korában váratlanul elhunyt, nála lévő hagyatékában a „portékán" kívül (23 különböző gyűrű, Szatmár-megye 1722. évi pecsétnyomója, egy csomó római pénz stb.) három Jankovich-tól származó adósság-kötelezvényt is találtak, összesen 1130 pengő forint értékben, mindhárom az 1842. esztendőben kelt. (Csontos János, ArchÉrt 30, 1910, 266-269). Ezen s más kötelezvények miatt csakhamar keresetet nyújtottak be a Litteráti Nemes örökösök Jankovich ellen, aki végleg fizetésképtelenné válva tulajdonképpen már Litteráti Nemes halálával kénytelen volt lezárni a „rámenős" gyűjtéseket. Vagyis az aranykorongok legkésőbb 1842 közepéig kerültek gyűjteményébe. Nagyon nehéz elképzelni, hogy a hazai műkereskedelem érverésén négy évtizeden át sikeresen az ujját tartó Jankovich ne tudott volna semmit megszerezni az ország kellős közepén előkerült és széthordott „tucatszor tucatnyi" tiszaszőlősi aranyból. Mennyivel hihetőbb ennél, hogy az 1839-ben eltitkolt szőlősi leletek majd csak 1912-ben bukkannak fel mojgrádi kincsként? Miért kellene ezt hinnünk s elhinnünk azt is, hogy a Duna mentén kínai fal húzódott a kötelezően „pannóniai" korongok és a kötelezően „alföldi" bodrogkeresztúri lemezékszerek között? Tudjuk, már Ks. Vinski-Gasparini és Patay Pál meggyőzően kifejtették, hogy ez nincs így, az alábbiakban pedig bizonyítani fogjuk. *** A feladat nem túlságosan nehéz, mivel a Bodrogkeresztúri-terület, -népesség, és -korszak páratlanul nyitott volt a szomszédok előtt, — hasonló egyetemes és rendszeres kapcsolatokra a középső bronzkorig nem találni példát. E kapcsolatok már akkor árulkodtak a déli és nyugati szomszédokról, amikor azokról még keveset vagy éppen semmit nem lehetett tudni. Jordansmühl—Bubanj típusú díszített és díszítetlen kétfülű edények szinte egyenletesen elszóródva jelentkeztek a kultúra temetőiben (/. B. Kutzián, Über südliche Beziehungen der ungarischen Hochkupferzeit. ActaArchHung 9, 1959, 155-190), újabban pedig különösen gyakoriak Tiszavalk-Tetesen (Patay P., FoliaArch 29, 1978, 21-57). Közülük jónéhány nyilván „Pannónia" felől érkezett. Lasinja-típusú díszített fekete füleskancsó már akkor felbukkant tiszántúli Bodrogkeresztúri-sírban (Szentes-Kistőke 10. sír, Patay P., ArchÉrt 1943, 29, II. t. 11), amikor hazánkban még senki sem tudta micsoda lenne (uo. 33). így eshetett meg, hogy a „Balatoni"-kultúrát előbb mutatta ki külföldi kutató Magyarországon (St. Dimitrijevic, OpusculaArch. V, 1961, 57, 84, és E. ábra), mielőtt önálló jelentkezését a Dunántúlon felismerték volna. Azóta „Balaton II—IH "-típusú csésze jelenléte Polgár-Basatanya 142. sírjában is igazolódott (Kutzián 1963, 113. t. 14; 122. t. 4.). Utóbb újabb, késői, déli hatásként felfigyeltek a Hunyadihalmi-csoport csészéire (PolgárBasatanya 136, 142 és 146. sír, Kutzián 1963, 113. t. 1 és 13, 117. t. 1, Tiszavalk-Kenderföld, Patay P, FoliaArch 21,1970, 22, 5-7. kép). Nehéz, ma még alig lehetséges, megmagyarázni, hogyan kerültek Bodrogkeresztúri emberek birtokába, majd helyi csuprokkal-csöbrökkel együtt sírjába ezek a távoli földeken készült edények. Okvetlenül nehezebb és bonyolultabb kérdés, mint amilyen a bronz vagy arany elterjedése, csereberéje, — az utóbbi alig kíván különösebb magyarázatot. S éppen emiatt elképzelhetetlen, miért éppen az aranyakat sújtaná valamiféle különös vesztegzár. 2a. A Jankovich-féle korong-lelet negyedik darabja: id. Storno Ferenc korongja. Az eddig ismert legkorábbi adatot Makkay János nyomozta ki róla, Hampel József 1882. márciusában készített rajzát (Makkay 1985/2, 11, 4. kép 16, és Cat. No 16). Két évvel később az ötvösmű-kiállításon maga Storno állította ki, ennek köszönhető az egyetlen ránkmaradt nyomtatott híradás. A katalógusban Pulszky Ferenc és Pulszky Károly írták le: 29