A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

18. és 20. korongok szerepelnek) s annyiból is hibás, hogy a Pulszky 3. korongot nem közölte Patay, a hivatkozás a Pulszky 4. = Patay XIX. t. 4. [= RN 80,1877,1] esetében lenne helytálló. A Fettichtől összeválogatott három koronggal ellentétben az így összeálló három korong stílusára (a díszítő dudorok alakjára, méretére, elhelyezésére, perem- és meződíszítésére, motívumára) nézve a lehető legtávolabb áll egymástól, első pillantásra látszik,, hogy így nem tartozhattak össze. Mivel a stollhofi korongok új feldolgozásából fény derült arra, hogy a bécsi Antikenkabinetben a két stollhofin kívül nincs és nem is volt más aranykorong (Angeli 1967, 491-494), 1976-ban már lehetőség nyílt volna a csepini-kérdés bizonyos mértékű revíziójára. Helyette a dolgozat egyszerre kapaszkodik Hampel és Patay tévedéseibe, feltételezi, hogy a Sacken 1865. évi dolgozatában említett 3 db „bei Essek in Slawonien" talált aranykorong az Antikenkabinetbe tett átmeneti kitérő után mégiscsak a Magyar Nemzeti Múzeumba került volna, avagy — s ez még rosszabb megoldás — ha a korongok Bécsben nincsenek, akkor lehet, hogy nem is léteznek, soha nem is léteztek: „never did exist" (Makkay 1976, 287). Bírálja is, helyesbíti is Hampelt, ugyanakkor — még tévesebb összeállításban — továbbra is ragaszkodik a tőle kiötlött „csepini" lelethez. Miközben a fentiekben két Jankovich-féle korong bevonásával előállt Makkay János „1. csepini lelete", aközben nem fordított kellő figyelmet arra, hogy a Pulszky 4. = Patay XIX. t. 4. korongot a Nemzeti Múzeum már 1958-ban sikerrel azonosította az RN 80, 1877,1 leltári számmal, sőt nem sokkal 1968 után Mozsolics Amáliának sikerült az eredeti RN 5,1852,18 leltári számot is kiolvasni a 68,24,127 számú korongon. Vagyis elhárult az akadály a Jankovich-féle korongok azonosítása útjából. Rejtély, hogy erre a múzeumban miért nem került sor, hiszen már csak rutinfeladat lett volna. A megoldásért a létező legrögösebb és kanyargósabb utakat kellett végigjárni. Makkay, Rómer 1865. évi dolgozatára felfigyelve, először elméletileg tisztázta, hogy Pulszky öt korongjából háromnak Jankovich Miklós gyűjteményéből kellett származnia. A három korongot Rómer részletes leírása (a—b—

с korong), méret és súlyadatai segítségével (kivált mikor kiderült, hogy Rómer súlyadatai a három Jankovich-korongra máig olvashatóan rá vannak írva) sikerült elkülönítenie, — ám ez Fettichnek már 1959-ben sikerült. Tágabb lelőhelyüket = „pannóniai rézkori aranyak" már az előtt „meghatározta", mielőtt írt volna róluk: „Azokról az aranykorongokról van szó, amelyek közül három darab már a szabadságharc előtt [1848/ 49] a Magyar Nemzeti Múzeumba került báró Jankovich Miklós híres gyűjteményéből, aki. .. gyűjteményét már 1830-ban felajánlotta, de csak 1852ben vették leltárba" (Makkay 1985/1, 158-159). Könyve 36. képén együtt közli a három tényleges Jankovich-korongot, ezzel a szöveggel: „Jankovich Miklós báró három aranykorongja, amelyeket a Nemzeti Múzeumnak adományozott". A hiba, sőt a hibák halmazata a látszólag helyes eredmény ellenére is szembeszökő. Az azonosítás és az új rendezés nem a Régiségtári Naplóból indult ki, hanem Rómer hibás sorrendjéből. Érdy ugyanis az első két tételen (RN 5,1852,18-19) a méretekre való tekintet nélkül a két stilárisan összetartozó korongot szerepeltette, s jó érzékkel, ösztönösen, ugyanezt tette később Pulszky is (Pulszky 1. és 2.). Makkay

t viszont elméleti megfontolásból (mégpedig, mint a továbbiakból kiderül, következetesen téves elméleti alapokból), ragaszkodott ahhoz, hogy egy korongleletnek nagy, közepes és kis méretű darabokból kell állnia, így rendezi „Báró Jankovich Miklós korongjait" is (1985/2. Cat 1-3). Bár az eredeti leltári számokat első ízben közli jól és pontosan (18—20— 19 alszám sorrendben), Érdynek a tételt összegező, a leletek megszerzési módjára s időpontjára vonatkozó zárómondatát már nem olvasta el. Emiatt azután nem tudja helyesen értelmezni Rómer mondatát sem, hogy ezek a leletek „az 1852-ben szerkesztett Jankovicsféle lajstromban ... vannak jegyezve" (Rómer 1865, 76), Rómer itt nem az 1. Jankovich-gyűjtemény 1838-ig elkészült s általa jól ismert vaskos latin nyelvű leltárkönyveiről beszélt. A 2. Jankovich-gyűjtemény Érdy-féle lajstroma különös módon mindmáig nem vált általánosan ismertté a Nemzeti Múzeumon belül sem. A kutatók egy része — tiszteletreméltó kivételek is vannak! — nem veszi figyelembe az Érdy-féle 5,1852 naplótételt, hanem olyasmi külön jegyzéket, leltárt stb. keres, felbukkanására vár, amilyenek az 1832—1838. évre vonatkozóan az 1. gyűjteményről készültek. Ilyenek természetesen soha nem lesznek. Esetünkben azonban még nagyobb hiba történt, Makkay összetévesztette a 2..Jankovich-gyűjteményt az 1.-vel, mi több: a 2.-ról nem vett tudomást. Óriási .energiával kereste korongjainkat az 1. gyűjtemény Ornatus pretiosi aurei et argentei naplójában, sőt — első ízben kutatásunkban! — a Székesfehérváron őrzött Consignata pretia aureorum subsignatorum collectionis Nicolai Jankowich jegyzékben is (Makkay 1985/2, 22, és 1. j.) S miután egyikben sem találta, mivel nem is találhatta, végül is a fentebb szószerint idézett különös gondolatra jutott: a korongok ugyan az 1830. előtti 1. gyűjteményből valók, csak éppen 1852-ig mintegy elfelejtették volna őket beleltározni (Makkay 1985/2, 5). Ezzel azonban a koronglelet egyetlen ismert adatát borítja homályba: azokat az éveket, amelyekben a korongokat Jankovich a valóságban megszerezte. Annak ellenére, hogy nem találta meg a korongokat az 1. Jankovich-gyűjtemény arany naplójában és jegyzékében, Makkay mégis újabb kísérletet tett arra, hogy legalább lelőhelyüket „Pannónia", illetve a Szlovák—Morva-térséggel együtt értett „nagy Pannónia" számára biztosítsa. Megérdeklődte, hol voltak Jankovichnak birtokai s megtudván, 27