A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Szántó Imre: A balatoni várak övezete a dunántúli védemi rendszerben (1541–1690)

kárt szenvedett a török sajkásoktól. 1647 áprilisában a törökök sűrűn keltek át a tó északnyugati—nyugati partjára, s fosztogatták a falvakat. „Az egész balatonvidék innenső fele, várbeliek, falusiak sok kárt szenvednek a török sajkásoktól" — írja Tóti Lengyel Gáspár szigligeti kapitány — „nem lévén nekünk hajónk, ezért embereink sokszor török fogságba estek ..." Tóti Lengyel Gáspár segítséget kért Zala vármegyétől. Néhányszáz emberrel utat kell vágni a balatonparti nádasok közt, hogy jó útjuk legyen a sajkásoknak. A kapitány levelére Zrínyi Miklós, a költő, Zala megye akkori főispánja elrendelte 200 ember kiküldését Szigligetre, hogy „az ott való sziget"-nek vágását elvégezzék.

324 Látjuk tehát, hogy nemcsak a szárazföldön folyt a harc a törökök ellen, hanem még a vízen is. A harminc éves háborúban nemcsak a Kanizsával szembeni végvárak, de szinte az egész Balaton-vidék várainak legénységét legalább részben mozgósították. Ezek a hadak a nádor parancsára 1642-43 körül Batthyány I. Ádám vezérlete alatt indultak, és a Dunán hajókon és kompokon kellett átkelniök a Csallóközbe. E nagy méretű átkelésnek a végrehajtására külön utasítást kaptak: „Elsőben is, hogy a költözés annál alkalmatosabban lehessen, szükségh az hadi népet két vagy három felé választanunk, úgy hogy mivel a Balaton melléki végházak az hajózáshoz értenek, azok úgymint Kesztheliek, Vásonyiak, Tihanyiak, Szigligetiek, Csobáncziak, Sümegiek, Tapolczaiak, Tüskeváriak, Devecseriek és Vásárheliek költözzenek itt által Comáromnál, és legh alább nyolc hajó és 48 evedző, nyolc csáklya, négy kötél kívántatik . . ."

32í A vizsgált időszakban mind a törökök, mind a magyarok számára a legnagyobb pusztítást kétségkívül a pestisjárványok okozták. A pestisről írta 1630. szeptember 29-én Bakáts Sándor keszthelyi kapitány Niczky Magdolnának: „Itten semmiképpen nem szűnik az halál . . . már kétezer kétszáznál több mást is . . . eltemettek".

326 „Soha a végházak ily veszedelemben nem voltak — írja Bessenyei István Komárból 1644. november 21-én -, mint most, holott Komárból közel 600 ember holt ki öregestől apróstól, Egerszegről 900, Körmendről inkább mind elhaltak. Zalavárot, Szentgyörgy várót, Zentgróton és Bérben derekasan most vannak rajta .. ." 2 7 A végvárak melletti (presidialis) mezővárosokat két csoportba sorolhatjuk. Az első csoportba tartoznak az olyan várak melletti mezővárosok, ahol a varat az uralkodó tulajdonosától átvette, és a védelmi vonalba beillesztette. Az ilyen helyzetbe jutott mezővárosok felett a földesúri hatalom nagymértékben visszaszorult. A várkapitányok egymás után kezükbe kaparintották és gyakorolták azokat a jogokat, amelyek különben a mezővárosok földesurait illették; vámokat szedtek a mezővárosok vásárain, éltek határaikban a vadászat és a halászat jogával, és maguknak követelték a korcsmák és mészárszékek hasznát. Egyszóval magukhoz ragadták a földesurakat illető kisebb királyi haszonvételeket és a földesúri jogokat is.

328 Ezt figyelhetjük meg Zala megyében Egerszegen, Keszthelyen, Kiskomáromban és Tihanyban, ahol a földesúri hatalom mind nagyobb részét a királyi vár kapitányai gyakorolták. Kenései Péter főkapitány 1627-ben nem engedte meg a tihanyi apátnak, Ramacsaházy Mihálynak, hogy a kolostoron belül levő székházát elfoglalja. Ezért az apát kénytelen volt Füreden lakni, és lerontott kolostorának felépítésére semmit sem tehetett.

32 9 A tulajdonképpeni újdonság az előző birtoklási viszonyhoz képest a királyi várak birtokainál figyelhető meg. Itt a jövedelmek testületi behajtása a jellemző, valamint az elosztásnak és a jövedelemkezelésnek a kapitány vagy a porkoláb útján történő intézése, kik a központi hatalom képviselői. Ez egyfajta önállóságot jelentett a jövedelem kezelése terén, melyet egyedül a központi hatóságok ellenőrzése korlátozhatott kívülről. Ilyen várak a Dunántúlon: Tihany, Veszprém, Palota és Pápa stb.

3 3

° Másként alakult a mezővárosoknak a sorsa ott, ahol a mellettük levő kisebb várak belekerültek ugyan a védelmi vonalba, de nem váltak királyi várakká, hanem megmaradtak földesúri tulajdonban. Közéjük tartozott Zala megyében Szentgrót, Sümeg, Tapolca, Nagyvázsony, Alsólendva, Csáktornya, Kapornak, Lenti, Lövő, Zalavár és Tűrje.

3 3 * A váruradalmi birtoklás labilitásának egyik oka az volt, hogy a Habsburgok 1526-tól szinte az egész magyar királyi birtokot nagyurak kezére juttatták. A váruradalmak jövedelmeit a Magyar Kamara pénzügyi gondjai miatt egyre gyakrabban adták bérletbe különböző főuraknak. Ezek a bérletek azután igen gyakran a tulajdonjog megszerzéséhez vezettek. Zichy István győri kapitány 1650-ben a nagyvázsonyi uradalmat 1500 forint értékű gabona és 10 ezer forint kincstári segély révén szerezte meg.

332 Ekkor vált Vázsony — Palotával együtt — magánvárrá; a mellettük levő oppidum pedig presidialis mezővárossá. A végvári tartományok zálogba vetése nem egy esetben azzal járt, hogy az országos fontosságú erősség a benne tanyázó katonasággal együtt magánföldesúri joghatóság alá került.

333 Tihany ugyan a XVII. században is megtartotta hódoltsági birtokait, de ezek már csak cseppek voltak a magánföldesúri birtokok tengerében.

3 Az erős központi hatalom és a hadviselés reformjának szükséges pénz hiánya miatt Magyarországon — elegendő zsoldos hiányában - a XVI-XVII. század folyamán egy félig deklasszált nemesi elemekből, félig paraszti környezetből verbuválódott „vitézlő rend" védte a várakat, részben királyi szolgálatban (servitia regis), részben az urak szolgálatában (servitia dominorum).

335 Maga a várőrző legénység iratos katonákra és hajdúkra tagozódott. Az iratos katonák önként iratkoztak be a várőrség tagjai közé, és annak szabályszerűen fizetett tagjai. Zsoldjuk nem haladta túl a havi két 278