A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Szántó Imre: A balatoni várak övezete a dunántúli védemi rendszerben (1541–1690)

forintot, gyakran azonban ezt sem kapták meg. ölbei Márton keszthelyi vajda (vagy vicekapitány) 1651-ben Batthyány I. Ádámmal szemben török hadifoglyok dolgában mentegette magát, s megírta, hogy ő ezeket nem Simonfalvai Dávidtól, „hanem az ittvaló ü fölsége iratos katonáitól" vette el. 1685-ben Thury Farkas jelentése szerint Keszthelyen 76 iratos lovas katona volt.

336 Ezek az iratos katonák részint jobbágyokból, részint elszegényedett nemesek soraiból kerültek ki, és lajstromoztatták be magukat a várőrség közé. A jobbágy azonban nem mindig maradhatott meg a katonák közt, mert például 1651-ben Sárkány János azt jelentette Batthyánynak, hogy nincs már Keszthelyen száz lovas katonája, mert ki elszökött, ki elbujdosott, „sok pedig az ki itt közel lakos volt, az földes urai miatt károkat vallván, hogy be Íratták magokat vissza kötelezték magokat" (ti. földesuraikhoz, azaz kénytelen kelletlen kiléptek a katonaság soraiból, nehogy tovább károsodjanak).

337 A legénység második kategóriájába tartoztak a hajdúk, akik ismét két nagy csoportra oszlottak, úgymint: tősgyökeres vagy „heles", azaz hellyel, telekkel, ingatlannak bíró hajdúk, és tarisznyás hajdúk, azaz akik nincstelenek, egész vagyonuk a tarisznyából állt, s ebben tartották amijük volt. Ezzel szemben a tősgyökeres hajdúnak a vár melletti vagy alatti helységben háza, földecskéje, ingatlana volt. A tarisznyás hajdúkat egyébként itt-ott szabad hajdúknak is nevezték. A XVII. század vége felé (1685) már a tősgyökeres hajdúkat iratos hajdúknak is nevezik, ami valószínűleg arra utal, hogy most már az iratos katona és iratos hajdú közt lényeges különbség nem volt. Végül a források beszélnek még a várban „ben háló" hajdúkról, ezek szerint tehát voltak a váron kívül a hostátban lakó és háló hajdúk is. A „ben háló" hajdú valószínűleg azonos a tarisznyássál, a „kin háló" pedig a tősgyökeressel, aki kint a suburbiumban vagy hostátban a saját házacskájában alszik, ha nincs szolgálatban. Tar Márton 1648-ban Keszthelyről írja, hogy nem meri a várat elhagyni, mert „az egy nihány ben háló hajdúknál kivül" senki sincs otthon, és a várat „nem merem kordéra hadni . . . félek a gyalázattól".

338 A XVII. században a zsoldos vitézek („iratos katonák") mellett — mint láttuk - Keszthelyen is találkoztunk paraszttelken gazdálkodó, és jobbágyi szolgáltatások helyett katonáskodó hajdúkkal.

3 3í Úgy látszik, hogy a Bécs fizetésén levő kevés katonaság mellett a keszthelyi vár védelme az ún. szabad legényekre támaszkodott. A Dunántúlon nyilván azok a hajdúk szegődtek katonai szolgálatba, akikről az 1647: 41. te.-ben azt olvashatjuk, hogy Veszprémben, Tihanyban, Keszthelyen, Vázsonyban, Szigligetben, Devecseren és ezek környékén kóboroltak, s rablásból, fosztogatásból tartották fenn magukat. Ezek nem voltak állandó hadseregbe szervezve, hanem csapatosan kóboroltak. Emberanyag-utánpótlásukat elsősorban a török hódoltság területéről, és a kettős adózás alá jutott peremvidékről nyerték.

340 Bessenyei István kiskomáromi kapitány 1644. május 28-án Batthyány I. Ádámhoz intézett levelében olvassuk: „írtam már ennek előtte is Nagyságodnak, hogy mennyi hajdúink, kik az ő Felsége fizetését is fölvették, szöktön-szöknek át Keszthelyre, és ott nem különben, mintha más fejedelemség alatt volnának, szabadosan élnek, az szent békesség ellen csatáznak, az somogyiságot pusztítják, és némellek azzal hitetnek bennünket, hogy Nagyságod szolgái. Azt írhatom Nagyságodnak, hogy csak kevés időtől fogva is szökött huszonöt legényünk által Keszthelyre, az kik seregenként és csoportonként együtt több latrokkal járnak. Fenyegetnek bennünket, hogy valahol tisztviselőinket és legényeinket kaphatják, nem különben, mint az törököt, meglövöldözik és megölik".

341 A legénységen kívül közvetlenül a vajdák alá voltak rendelve a zászlótartók, a vicevajdák, ha ilyen rendszeresítve volt, a dobosok, trombitások. Különleges állásuk volt a tüzéreknek, pattantyúsoknak, akik rendszerint egyenesen a kapitányok alá tartoztak. A végvárak állandó személyzetén kívül találkozunk nem állandó alkalmazott, és nem rendszeresen fizetett egyénekkel is. Ilyenek voltak a kalauzok, akik a Balaton bozótjaiban éppúgy járatosak, mint a Zala menti gázlók és átkelő helyekben, vagy az erdők rejtelmeiben. A keszthelyi kalauzok — úgy látszik — nagyon használhatók voltak, mert 1687-ben Batthyány II. Ádám innen rendelt magának kalauzokat.

342 A megfogyott rendi állam, a rendi szervezetben élő királyi Magyarország, sőt még a Habsburg-birodalom is önmagában, az adott szervezettségében, nem rendelkezett megfelelő anyagi erővel és szervezőképességgel korszerű végvárrendszer kialakítására és fenntartására. A kor körülményei között modernnek számító zsoldos katonaságból a bécsi Haditanács a kívánt létszámnak csak egy töredékét tudta a végvárakban tartani.

343 A pénz hiányában egyre csökkenő zsoldos haderőt a Nyugat-Dunántúlon a XVII. században a földesúri magánhadseregek pótolták. Azok a főurak és főpapok, akik zsoldos hadsereg fenntartására nem lettek volna képesek, robotoló jobbágyaik egy részét szabad katonaparasztokká tették, vagy puszta telkeikre nincstelen, katonai szolgálattal adózó bujdosókat szabad legényeket - fogadtak.

344 Széchenyi György veszprémi püspök 1656. évi kiváltságlevele szerint a mezővárosába, Tapolcára beköltözött magánföldesúri hajdúk olyan szabadságot nyernek, ,,az mely szabadságban vannak és tartatnak más véghelyekben ezekhez hasonló szabad legények; ugy hogy semmi némü paraszt munkára és robotra s szolgálatra nem kényszerittyük őket sem most se ezután soha, hanem riint másutt a szabad legények, ugy ők is szolgaijai ik fegyverekkel. És szabad légyen nekik ezen Városban házakat, majorokat, kerteket csinálni, szőlőhegyeit, határát ezen 279