A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Gepida fejedelmi sír Tiszaszőlősőn? A mojgrádi kincs harmis népvándorláskori aranyairól

Kiss „döntő bizonyítéka" az eredetiség mellett az lenne, hogy a nagy aranycsat négyzet alakú szorítólemezének középső nyolcszögletes ékkövére koncentrikus körök, az ugyanezzel a kővel együtt belső, kisebb négyzetet alkotó háromszög alakú sarokkövekre pedig kör-körök vannak "körzővel bevésve. „Ugyanilyen" díszítések vannak ugyanis az 1837ben felbukkant, de csak 1842-ben múzeumba jutott és a szakkörök előtt 1868-ig ismeretlen híres petrossai (Pietroasa) kincs ékkövein. Vagyis „az 1839. évi tiszaszőlős sír" csatját olyan — eddig a kutatás előtt nem ismert — motívumok díszítik, amelyek eredetiségéhez sőt elsőségéhez nem férhet szó, — hiszen a tiszaszőlősi lelet gyakorlatilag korábbi, mint a petrossai. Még akkor sem kételkedhetünk, fejtegeti tovább Kiss, ha a „mojgrádi kincs" 1912. évi felbukkanásából indulunk ki. Nem, mivel az 1967-ben talált, 1970-ben közzétett regölyi sírlelet egyik fibuláján a mojgrádi kisebb, kerek szorítólemezes aranycsat sajátos vese-alakú ékköveinek a formai párja fordul elő, mégpedig ugyanolyan koncentrikus kör díszítéssel, mint amilyen a mojgrádi nagyobb csat ismertetett sarok ékkövein látható, - vagyis a vitathatatlan hitelű regölyi fibula egycsapásra mindkét mojgrádi/tiszaszőlősi aranycsat eredetiségét igazolja. Mégpedig egy olyan apró technikai részlet illetve díszítmény segítségével, amelyet eddig senki nem vett észre, lévén, hogy a publikációban nem látható. Nem tudni mit válaszolt a meglepőnek tűnő „bizonyítékra" a mainzi szakkollokvium, így magam próbálok válaszolni rá. A hamisítók soha nem hagyatkoznak csupán fantáziájukra vagy saját ötleteikre, ha így tennének, aligha tudnák készítményeiket évezredes régiségként eladni. A petrossai ékkövek eredetiségéhez valóban nem fér kétség. Ám a petrossai lelet 1867 után végigvándorolta Európát, kiállították Párizsban, Londonban, Bécsben, ahol mindenütt fényképek készültek róla. A feldolgozást előkészítendő maga Alexander Odobesco is fényképsorozatot készíttetett a kincs tárgyairól. Ezeket szanaszét küldte, így a Magyar Tudományos Akadémia is kapott tőle 1868-ban 13 nagy fényképet.

5 7 Vagyis a kincs már publikációja előtt meglehetősen jólismert volt. Csakhamar a kutatás rendelkezésére állt a román nyelvű publikáció (1882) majd pár évvel később a múltszázad legmonumentálisabb népvándorláskori monográfiája, amely francia nyelven mai hazánk több könyvtárában is fellelhető.

58 A több részletben közzétett francia nyelvű munkának már 1889. évi első füzetében megtalálható a 26. lapon az a 9. ábra, amely a kincs ékszereinek rekeszeiben előforduló valamennyi ékkövet csoportosítja. Ezt a mintakönyvet használta a hamisító. Többszörös koncentrikus körből álló díszítés a 18. század végétől máig talált 4—7. századi rekeszes ötvösművek ékkövein egyedül Petrossán fordul elő, — ott is csak hármas (három körből álló) koncentrikus karika.

59 A petrossai karikák arányosak, egyenlő távolságban követik egymást, a középső kör mindig kisméretű. Ezeket az ismérveket tévesztette el a mojgrádi csat hamisítója, aki az ékkövekre „céltáblát" csiszolt: középső szokatlanul nagy körrel, amelyet sűrűn három kör vesz körül. Vagyis négy koncentrikus kört alkalmazott, de nem ókori megfogalmazásban. Abban Kissnek tökéletesen igaza van, hogy a kétkét kettős koncentrikus karikával díszített vese-alakú ékkövek azonosak vagy közeli rokonok Petrossán és Regölyben. E két lelet eredetiségéhez soha nem fért szó, aminthogy a Nemzeti Múzeum RN 24,1889. számú ismeretlen lelőhelyű hunkori aranycsatjáéhoz

60 sem, amelynek vese-alakú kőbetétjét szintén kettős koncentrikus kör díszíti. Vese-alakú kövekből azonban antik ötvös soha nem alkotott négylevelű lóhere motívumot, meg a „mojgrádi" ilyenformán „komponált" vese-alakú ékköveken nincs is koncentrikus kör díszítés. Aminthogy ismeretlenek a mojgrádi nagy csat sarokrekeszeibe komponált ékkőformákon is, márcsak azért is, mivel ilyen alakú ékkövek sehol nincsenek.

61 Vagyis a hamisító kétszeresen elárulta magát, olyasmin is alkalmazott koncentrikus kördíszítést, ami nem létezik, s ugyanakkor nem alkalmazott azon az ékkőformán, amelyen hiteles leletek tanúsága szerint gyakran előfordulhat. — Ennyit a „döntő bizonyítékról". A mainzi megbeszélésen K. Weidemann és FLW. Böhme a következőkkel érvelt a mojgrádi népvándorláskori leletek eredetisége s főleg összetartozása ellen: 1. A P-alakú, rekeszdíszes, kard vagy tőr hüvelyre szerelhető függesztő fület alkotója fordítva készítette el. Jelen formájában csak egy jobboldalon viselt kardon szerepelhetne, ami tudvalevőleg nincs. 2. A kerek csatról lemaradt a hátlemez, pontosabban az az alaplap, amelyre a hunkori csatok szögecscsel fel vannak erősítve. 3. A sokszögű gyöngyszerű díszítményen az almandin berakásokat ölelő cellákat nem utólag forrasztották fel, hanem a foglalattal együtt préselték, — ez példátlan a korabeli ötvösgyakorlatban. 4. A nagy aranycsatnak nincs valódi csatkarikája, a meglévő egy gyakorlatilag semmire sem használható, rekeszdíszes, laposaljú karika imitáció. Vagyis a csat hasznavehetetlen. 5. Ugyanennek a csatnak a rekeszei, cellafalai szokatlan, egyedi megoldásúak. Látszik, hogy tervszerűen előre csiszolt almandinokhoz igazodnak. Maguk az almandinok laposak, holott a hasonló csatokon domborodó ékkövek fordulnak elő. Az ékszerek nem egykorúak. A P-alakú függesztő és a kerek csat az 5. század közepéig terjedő stílusban készült, míg az arany kardmarkolat-gyűrű legkorábban 520-tól léphet fel. A tárgyak tehát nem származhatnak egy sírból. Weidemann és Böhme észrevételei kevés kivétellel jól „ülnek", a kivételek nyilván annak tudhatók be, hogy maguk is csak fényképen vagy dián tanulmányozhatták a leleteket, s nem is hosszú ideig. Időrendi megjegyzésükkel vitatkozni lehet, hiszen 101