A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

†Nagy László: A veszprémi tobakok

löltek a régi céhmester mellett, az artikulusoknak megfelelően, még két, arra érdemes mestert, és végül Halasi nem számolt el kielégítően a céh pénzével. A gyűlésen kezdett ugyan valamit „irkálni és firkálni, de mit írt, mit nem, senki sem tudhatta". Felvilágosítás helyett csupán annyit mondott, hogy a kiadás csaknem kétannyi, mint a bevétel, de hogy ez miképen lehetséges, amikor az éppen céhbe lépő Vati Mihály is befizette taxájának jelentős részét, nem magyarázta meg. Mint a céh nótáriusa, Szabó tiltakozott a szabálytalanságok ellen, és figyelmeztette a jelenlevőket, hogy Halasi inspektori és perceptori elszámolását is halogatja, mi tehát a biztosítéka annak, hogy nem fogja a tobakcéhet is ,,kárba dönteni". A felbőszült Halasi nem sokat teketóriázott. Válasz helyett Szabót a szolgálómesterrel és Vati Mihállyal ,,megfogatta, a szobábul kihurcoltatta, majd házának tornáca előtt levő 5 grádicsról úgy ledobatta, hogy a lába sem érte a földet". „Véres ábrázattal" kellett magát a földről „felszedni" és a céhmester házából eltávozni. Hasonlóképen vetették ki testvérbátyját, Szabó Istvánt is, amikor szót mert emelni öccséért. Szabó Imre a prefektustól a fenti törvénytelenségek orvoslását kérte. Főként a céhbiztos kiküldését, akinek jelenlétében a törvényes céhmesterválasztás meglegyen és Halasi József „volt hivatallyárul ugyanannak jelenlétében legottan számot is adjon". Halasi közvetlen válaszát az úriszékhez nem ismerjük. Az esetet a céh jegyzökönyvében természetesen érdekeinek megfelelően örökítette meg. Egy szóval sem reflektált a vádakra. Azt írta, hogy Szabó a szokásosnál többet ivott és „az italtól felingerelve megbecstelenítő" szavakkal illette őt meg a jelenlevő mestereket. Ezért távolíttatta el házából, és miután az ügyben másnapra összehívott céhgyülésen 100 Ft büntetés terhe mellett sem jelent meg, hanem panaszt tett a prefektusnál, a céhből is kizárta. Halasi ekkor úgy érezhette, diadalmaskodott, vizsgálat nélkül megmaradt céhmesternek, megőrizte, sőt fokozta tekintélyét és végleg megszabadult veszedelmes ellenfelétől. Valami azonban mégis közbejöhetett. Szabó Imre, úgy látszik, ráeszmélt arra, hogy nem számolt Halasi összeköttetéseivel, megijedhetett a céhen kívüli állapot következményeitől is és kereste a visszatérés módját. Lehet, hogy ebben az esetben Halasi szénája sem volt egészen rendben. A prefektus, Rohonczy Pál táblabíró mindenesetre egyezség megkötésére szólíthatta fel céhbiztosa által az ellenfeleket, mégpedig olyanra, mely nem árt a céhmester tekintélyének és lehetővé teszi Szabó Imre visszavételét is. Ez az egyezség némi huzavona után 1807. Boldogasszony havának 10. napján létre is jött. Szabó Imre 12 Ft büntetést és a sértettek „megkövetése" ellenében visszakerülhetett a céhbe, de mint az egyezség első szövegezésében olvassuk, azzal az „intéssel", hogy máskor „magát illenekbe ne avassa", különben „minden infámiával egyenesen a Méltóságos Uradalom fogja kitiltani". Szabó Imre, bár kénytelen volt megaláznia magát, úgy látszik, mégis nehezen birkózott meg önérzetével. Csak az egyezség szövegének második változatát írta alá, amelyből kihagyták az infámiával fenyegető intést és helyébe általános vonatkozású kegyes szavakat iktattak. Halasi Józsefnek is engednie kellett. Arról azonban, hogy ellenfelétől végleg megszabaduljon, korántsem mondott le. Csupán újabb alkalomra várt, hogy tervét megvalósítsa. Ezt az alkalmat siettette Szabó Imre mindinkább fokozódó anyagi romlása. Bőrvásárlási gondjai miatt adósságokba bonyolódott és sehogy sem tudott kikászálódni belőlük. Hitelezői főként azok a kontárok és bőrkereskedők voltak, akik ellen éppen ő próbált a székesfehérvári csizmadiáktól 1801-ben megfelelő bizonyságlevelet szerezni, mint tudjuk, reménytelenül. 1806-ban már maga is kénytelen 443 Ft-ot kölcsönözni, vagy ilyen értékű bőrt hitelbe vásárolni Miller Dániel veszprémi borkereskedőtől. Az adósságot első felesége halálakor, alig egy hónappal a Halasival történt összezördülés után táblázták rá vagyonára. Valószínű, hogy ezt a pénzt második felesége segítségével még ki tudta fizetni és házát a kótyavetyétől megmenteni. Jöttek azonban egyéb anyagi gondjai is. Közülük egy házperéről csak annyit tudunk, hogy 1808 júniusában bizonyos Sáfrán Györggyel szemben, mint felperes, elvesztette. Végzetes az a per lett számára, amelyet Kain Marcus fehérvári zsidó 1808 végén 1809 elején indított ellene, mert az 1808 májusában vett bőrökért járó 705 forintját nem fizette meg. Kain panaszát a veszprémi megisztrátushoz nyújtotta be. A magisztrátus anélkül, hogy Szabó Imrével azt közölte és bírói ítéletet hozott volna, sürgősen elrendelte exekútióját. Szabó az úriszékhez benyújtott fellebbezésében elpanaszkodta a magisztrátus fenti törvénytelenségeit. Hivatkozott arra, hogy Kain annak idején beleegyezett a „részszerént való (részletfizetéses) kielégítésébe". Ezt kinnlevőségeiből meg is tudná tenni. Kérte, utasítsák a megisztrátust az ő meghallgatására is, és az ügyet tegyék át az úriszékhez. A magisztrátus sürgős intézkedéseinek hátterében lehetetlen észre nem venni a városi tisztségviselő Halasi befolyásának érvényesülését. Különösen szembetűnő ez a magisztrátusnak az úriszékhez küldött válaszában, annak energikus hangvételében és főként a Szabó Imre kizárására utaló érvben. Szabó panasza — olvassuk válaszában — „merő rágalmazó költemény", melyet nem annyira ügyének oltalmazására, mint inkább azért írt, hogy az ellene elrendelt exekútiót „a jó lelkű hitelezőnek kárára időről időre" halassza és a városi „elöl járóság becsületében gázolódjon". A tanács a végrehajtást „csupa kímélésből" halasztotta is. De ő „erkölcstelen rossz indulattya miatt (amely miatt már a Tobak céhből jól meg vágattatása után gyalázatosan, mint egy czivakodó rossz tag kicsapattatott) minden ok nélkül az Elöljáróságot vádolni vakmerően bátorkodik". Ezért a magisztrátus a megfelelő „satisfactiót" elrendelte és az iratokat, hogy Szabó „rossz indulattya, a Magisztrátusnak pedig egyenesen és 520