A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

†Nagy László: A veszprémi tobakok

feddhetetlen vele való bánása ki világosodjon" az úriszékhez összes mellékleteivel felküldötte, az exekútiót annak határozatáig „függőben hagyatván". Az úriszék elutasította a magisztrátus keresetét. A válasz érveire egyáltalában nem is reflektált. Az elutasítást azzal indokolta, hogy Kain Marcus „külföldi lévén", Veszprém magisztrátusa az ítélethozatalra nem is jogosult. Elképzelhető a magisztrátus és benne különösen Halasi dühe, amikor az úriszék határozatát olvasta. Azt „mind a törvénnyel, mind a szokással ellenkező merő formalitásnak" minősítette és 1809. nov. 7-én elhatározta, hogy újabb „memoriálisban" válaszol. Ha pedig ez sem használna, azt az úriszéknél „felsőbb helyekre is elviteti". A memorialist a magisztrátus megírhatta, az exekútiót azonban nem hajthatta végre, és Szabó Imre szempontjából ez volt a fontos. Lehetőséget kapott arra, hogy árverésre ítélt házát szabad kézből 1810. április 28-án Fridrik mestertársának 1000 Ft-ért eladja, és Kain Marcusnak adósságából 205 Ft-ot rögtön törlesszen is. Halasinak tehát nem sikerült az exekútió gyors kikényszerítése és ezáltal ellenfelének teljes anyagi tönkretétele. Bár a magisztrátus résen volt, és az 500 Ft-ot a „jólelkű" hitelező részére azonnal zárolta. Szabó Imrét ez a zárolás igen érzékenyen érinthette, de mégis csak némi lélegzetvételhez jutott, különösen amikor megszabadult Halasi közvetlen nyomásától, aki lehet, hogy éppen az úriszék határozata miatt nem vállalta újra a céhmesterséget, és helyébe 1810—1811-ig Deli János, majd 1812—1814-ig házának vevője, Fridrik János került. Szabó ekkor vehette meg a Nagy Híd melletti házat, és lett két évig, 1810—1811-ig atyamester. Céhmesterségre azonban Halasinak még mindig feltételezhető befolyása és főként erősen megromlott anyagi helyzete miatt többé már nemigen számíthatott. Elszegényesedésére egyébként jellemző, hogy míg 1795—1806-ig, vagyis Halasival történt végzetes összeveszése előtt majdnem minden évben volt legénye (összesen öt), 1806—1810ig csak egyet szegődtetett, 1810 után pedig már egyet sem. Ugyanígy volt az inasokkal is. 1810ig szinte minden évben foglalkoztatott inast, öszszesen hármat, 1810 után már csak egyet. Ennek a rá nézve elég nyomorúságos, de viszonylag mégiscsak nyugodtabb időszaknak rögtön vége szakadt, mihelyt 1814 decemberében ismét Halasi lett a céhmester. Halasi a céhmesterséget minden valószínűség szerint most már csak azzal a feltétellel vállalta, ha Szabót még elődje, Fridrik János végleg kizáratja a céhből. Ez meg is történt, és a generálisgyűlésről való jegyzőkönyvben a választás eredményének megörökítése után rögtön a megmásíthatatlan kizárás ügyét jegyezték be, a lelépő céhmester Fridrik János aláírásával. Az indoklás szerint azért zárták ki a „Társaságbul, mert az Betsületes Czéhnek nagy ártalmára és gyalázatosságára zsidókkal szövetséget tett". E szövetségen nyilván kontárnak vagy kereskedőnek készített munkát kell érteni. Tudjuk, hogy ebben az időben már nem egy tobakmester volt, akit a zsidónak készített munkáért megbüntettek ugyan, de emiatt még senkit sem zártak ki a céhből. A túlságosan szigorú ítéletet Szabó Imre tehát joggal megfellebbezhette volna. Az elszegényedett és a sok hányattatástól bizonyára el is fáradt mesternek azonban sem energiája, sem lehetősége nem voli már a további harcra. Az úriszék is megunhatta ügyeiben a várossal és a céhhel folytatott vitát, hiszen a kizárási határozatról szóló jegyzőkönyvet, a céhmester neve alatt, a gyűlésen jelen volt komisszárius Kováts János, uradalmi kasznár is aláírta. Szabó Imrének ilyen körülmények között nem sok választása maradt. 1810. április 10-én 1300 Ftért eladta Skultéti János és N. Szelestei Ferenc (nem tobakmesterek) szomszédságában levő, „Nagy Híd" melletti házát Vági János kalaposnak, és miután megkapta a magisztrátustól ,,a maga erköltsös viseletéről szólló tanúlevelét", kb. 40 éves korában családjával együtt Győrbe költözött. Szabó Imre történetéből plasztikusan rajzolódik ki Halasi József alakja is. Ellentmondást nem tűrő, ha érdekei úgy kívánták, kérlelhetetlen természete, párosulva a hatalmat szívósan megszerezni és megtartani tudó képességeivel, a céh egyik legmarkánsabb egyéniségévé tette. Lehetőséget adott erre viszonylag hosszú élete is. Az 1760-as évek elején született és több mint hatvanéves korában, 1822 körül halt meg. Mesteri működésének 40 éve alatt legalább 22—25 évig viselt különböző céhtisztségeket, nótáriusságot (1794—?), atyamesterséget (1788—1789-ig), és a céh történetében leghosszabb ideig, 15 éven át volt céhmester: 1797—1802-ig, 1806—1809-ig és 1815— 1819-ig. Emellett még a városi magisztrátusban is kapott hivatalokat, inspektorságot, perceptorságot. Szakmailag is a legkiválóbb mesterek közé tartozhatott. Értett műhelye munkájának megszervezéséhez. Mihelyt hatalomhoz jutott, egyszerre 1—2 inast és 2, sőt 3 legényt is foglalkoztatott. Öszszesen 7 inast szabadított és 15 legényt szerződtetett. A 7 inas 23—25 évet töltött nála, a 15 legény is legalább ennyit. Volt olyan legénye (Horváth Ignác), aki 8 éven át vezette, majdnem egyfolytában, bizonyára mint helyettese a munkát. Az őt közvetlenül felváltó négy céhmester közül három: Dékán József, Deli János és Tóth Péter is az ő műhelyéből került ki. Tóth Péter a veje lett, Anna lányát vette feleségül. E lányán kívül még két fia volt, János és József. Ezek Imre öccsével együtt nála szabadultak. Vagyoni helyzetéről sajnos alig maradt ránk adat. Csak annyit tudunk, hogy volt kukoricaföldje, szőleje és jól megépített háza, amelynek tornácára öt lépcső vezetett, ezen dobatta le annak idején Szabó Imrét. Városi hivatalai, céhtisztségei és munkakörülményei alapján is joggal következtethetünk arra, hogy igen módos embernek kellett lennie. Bizonyára azért nem ismerjük közelebbről anyagi viszonyait, mert nem voltak hitelezőkkel bajai, és így nem volt szükség ingatlanainak és ingóságainak összeírására. Valószínűleg gyermekeinek érdekében sem kellett, legalábbi's életében vagyonát számba venni. Fiai közül Halasi János volt az ifjabb. 1817-ben történt szabadulása után a szülői házban dolgozott tovább, sőt amikor 1820-ban céhbe állt, sem hagyta 521