A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Lukács László: A lakóház morfológiai változása a Káli-medencében

vettek, megtekerték, a végét a tekerés alá dugták. Sörtézéssel így szépen fonott tetőgerincet készítettek. A tetőgerinc két végére egy-egy álló zsúpcsomó, a bóbita került. Zsúpozáshoz létrán kívül csak a cucaía kellett. Ez 40-50 cm hosszú, mindkét végén hegyes, lapos keményfa szerszám. Nádazáskor két lábiát, a vendégoldalnál erősebb akácfát támasztottak az ereszhez. A lábfákra keresztben egy hosszú, vastag fa került, ezen járt a nádazó, ez az állása. Efölé jött még egy fa, a faltól 60-70 cm-re, ez tartotta a nád végeit, az ereszt. A csipkeíal felett, a tetösík végén elkészítették a szegélyt. Jó erősen összeszorított kévéket, szegélyt erősítettek a szarufához, amelyre felül lépcsöszerüen apró nádcsomókat kötöztek. A nádkévéket a segítség feladogatta a tetőre, a nádazó felrakta egymás mellé. A kévék sás- vagy drótköteleit a nádazó kibontotta, a nádat a lécezésen szétterítette. A {elterítés után a nádat csaptatóval lecsaptatták. A csaptató 5-6 cm átmérőjű, hosszú kőris, gyertyán vagy akácfa volt, amit 40 cm-enként a léchez és a szarufához kötöttek. A múlt században még gúzzsal (fűzfavesszővel) kötöztek. A kötözés segédeszköze a vasból készült, hegyes, egyenes, lyukas végű nyárs. Ezt a nádazó a csaptató alatt és felett a tetőbe szúrta, a segítség a padláson drótot fűzött bele. A csaptatókat a következő sor nád vége eltakarta. Kötözés után jött a íölverés, hogy sima legyen a tető. Ezt keményfából készült, végén megvasalt, nyeles pofozóval végezték. Kelet-Dunántúlról, a Velencei-tó és a Sárrét területéről ismert nádverő keiét, fogazott verőt nem használták.

9 A csaptatókat fából, századunkban már vasból készült csavaros satuval szorították le. Minden sornál satultak: a megtágult drótot a segítség húzta meg a padláson. A tető magasságától és a nád hosszától függően 3-4-5-6 soros tetők voltak. A legfelső sort a gerincnél (urom) beszegték: a gerinc felett egymást keresztező nádcsomókat markonként összefonták. A szeges tetejére két szál deszkából összeszegelt gerinctakaró (uromtakaró) került, amit a szegeshez kötöztek dróttal. Ha nem volt deszka, akkor egy vékonyabb nádkévét kötöztek össze, és a szegesre kötötték. A legtöbb helyen még ez sem volt, hanem a zsúptetőhöz hasonlóan a szeges szabadon maradt. A tetőgerinc két végére nádból padogát tettek. A két padogát megcsinálták a földön: nádkévét dróttal jó erősen összekötöztek, a végét kétfelé vették, közepébe egyméteres cöveket szúrtak, és a csipkefal fölött beleverték a tetőbe. Alsó végeit a csaptatóval csaptatták le. Négyzetméterenként 16 kéve nád kellett, amiből 20-25-30 cm vastag új tetőt készítettek. A szegeshez méterenként 5 kéve nádra volt szükség. Megkülönböztettek szegni való nádat, amely szép hosszú, és verni való nádat, ami rövidebb is lehetett. A nádazó szerszámkészletéhez az állásfán, nyárson, poiozón és satun kívül a nádtetőn való járáshoz a hegyes vaskarmokkal a nádtetőbe szúrható, kétfokú létra, a macska tartozott. A nádazáshoz egy segítség kellett: ő adogatta fel a nádat, a padláson ő szúrta a nyársba a drótot, satuláskor ő tette a hosszú fát két szarufa közé. A tetőfedés anyagában századunkban robba25. ábra. Marton Dániel szentbékkállai kőművesmester tervrajza kétszobás, szabad kéményes konyhájú, dongaboltozatos kamrájú házról Abb. 25. Bauplan des Maurermeisters Dániel Marton von der Jahrhundertwende. Wohnhaus mit zwei Zimmern, Küche mit freiem Schornstein, Tonnengewölbe in der Kammer. 706