A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Madar Ilona: Adatok a Kál-völgyi falvak vallási szokásainak és erkölcsének változásához

harangszót, elmondták a ,,Miatyánkot", de ez volt általános. A reformátusok felnőttkorban a Kál-völgyben is reggeli könyörgésre mentek hétköznapokon, egész éven át. Ez a szokás a feljegyzésekben is megtalálható, s rákérdezéssel még napjainkban is gyűjthető. Ügy is nevezték ezt az alkalmat, hogy „reggeli könyörgés". „Az öregek úgy tartották, hogy másként nem lenne áldás a munkájukon" (Balatonhenye). 1675-ben, a soproni országgyűlésen rendeletben írták elő a protestánsoknak a reggeli könyörgésben való részvételt.

15 Tavasztól őszig, határra menet, az Isten háza felé vették útjukat, eszközeiket nekitámasztották kívül a templom falának, úgy mentek be a könyörgésre. ,,Jól meg is látszott a kapanyél magasságában a kopás a falon" — emlékezik vissza Csekő Gyuláné Balatonhenyén. Ugyanott mondja Mátyás Károlyné: „Kérdeztem öreganyámat, hogy nem lopta el soha senki a kaszát, kapát, és nem cserélték el? Erre ő azt felelte, hogy a munkára való szerszámot nem lopták el, és a magáét mindenki megismeri, azon meg van a keze jegye." „Téli reggeleken csak löktünk a marhának szálastakarmányt, és úgy viselősen — viselő ruhában — mentünk a templomba," emlékezik vissza a 83 éves Német Lajos Köveskálon. Télen az idős református emberek Bibliát olvastak esténként vagy imakönyvből imát, tanítást, leginkább az öregapa, esetleg az öreganya. Utána megmagyarázták, végül énekeltek. Nagyon szerették a zsoltárokat. „Aki énekel, kétszer imádkozik" — úgy tartják. Adventben a karácsonyi énekeket gyakorolták. A hegyben lakók körében különösen elterjedt volt az esténkénti bibliaolvasás és a közös ének. Egynémely családhoz a szomszédokból is eljártak Bibliát hallgatni. A jó bibliamagyarázók közül senki sem él már, de akik gyermekkorukban hallgatták, még jól emlékeznek rá. A Kál-völgyi katolikusok között igen sok a hitbuzgó, imádkozó asszony. A mindössze csak 25 mindszentkállai imádkozó még napjainkban is végzi a „Rózsafüzért" és a „Lourdesi kilencedet". A nap minden óráján váltják egymást. Van, aki az ő órájának letelte után tovább imádkozik, hátha az őt felváltó elaludt, s utána még tovább, a soron következő helyett. így történt, hogy Győri Mártonné, Mariska néni Mindszentkállán, látomást látott: „Már hajnal felé lehetett, én csak imádkoztam, és egyszer elszunnyadtam. Arra ébredtem, hogy a sekrestyében vagyok és valami nagy fényesség közelít felém. Meg is ijedtem, de kíváncsi is voltam, felnéztem, és édes Jézusom! Mária volt! Tőle jött a fényesség. Rámnézett. Mosolygott. A fejemre tette a kezét és megsimogatott. Én leborultam. Mária! Mária! Csak ezt mondogattam. Azután eltűnt. Ennek már úgy öt éve, de ha a sekrestyébe megyek, még most is mindig megfog ez az érzés." a) Munkában A katolikusok, ha igával indultak a határba, ostoruk végével keresztet rajzoltak az igavonó állatok elé, ha pedig gyalogmunkára mentek, „Jézus nevében" indultak el. A református földművesek munkába indulása „Isten nevében" történt. Az evangélikusok Jézust említették. A kocsin ülők odaköszöntek a háznál maradó családtagoknak: „Isten áldja meg magukat!" „Áldjon meg!" szólt a viszonzás fejbólintás kíséretében, amíg a nagykaput betették utánuk. A határban járva mindenkinek odaköszöntek, akit hallótávolságon belül munkálkodni láttak. Áldást kívántak végzendő dolgukra, „Isten hallgassa meg!" viszonozták azok. Munkakezdéskor felsóhajtottak: „Én Istenem segíts!"; nemkülönben, ha nagyon fogytán volt az erejük (Balatonhenye, Kékkút). „Mikor vetettem, mindig azt gondoltam: Jó Atyám, ha Te megáldod, meg lesz áldva!" (Kékkút, Monoszló). A katolikus ember kereszt alakban vetette az első fél marék magot. Aki gépből vetett, akkor hozzágondolta, hogy „Jézus nevében", mikor a magot beöntötte a vetőgépbe. „Volt, aki vetés után megállt a föld sarkánál, rátámaszkodott a kapa nyelére, kalapját a szemére húzta, úgy mondta el a Miatyánkot" (Balatonhenye, Monoszló). A reformátusok magukban úgy fohászkodtak vetés előtt: „Uram, Jézusom, Krisztusom segítsd meg kezünk munkáját, áldd meg, szaporítsd meg!" — Az evangélikusok inkább Jézushoz imádkoztak. Volt egy olyan ima, amelyet mindegyik vallás követői mondtak. „Isten nevében kezdem el, Ö segéljen — vagy segítsen — kegyelmével, Ha ő segít, mi sem nehéz, Ha Ö elhagy, erőnk elvész, Ezért legjobb e feltétel, Isten nevében kezdem el." (Szentbékkállán katolikus, Kővágóörsön evangélikus, Köveskálon református emberektől gyűjtöttem ezt az imádságot.) A növények védelméért a reformátusok és a katolikusok is imádkoztak. A katolikusok Szent Márk napján és a keresztjárónapokon az egész határ védelméért esedeztek. Ezt az időszakot „haragos napok"-nak is nevezték, mert gyakran volt égiháború. Ha szárazság volt, esőt kértek. Mikor sötétszürke fellegek gyülekeztek, harangoztak elé, hogy szétoszoljon. Hogyha pedig a jég verte el a határt, a búzát, a szőlőt — megrendülten álltak a föld végénél. Könyörögtek az Istennek, hogy ne adjon máskor rájuk ilyen csapást. Az időjárást nem szidták soha — már a vallásos emberek —, azt mondták, hogy Istentől van.

16 Otthon pedig beírták a jégverést a Bibliába. Alig van olyan múlt századbeli Szentírás vidékünkön, amelyben nem találunk jégverést feljegyezve, védelemért esedező fohász kíséretében. A betakarítási munkálatokon belül kizárólag a gabona aratásához fűződő szokások jelzik a kapások későbbi elterjedését. Aratás előtt a föld végénél főlehajtva imádkoztak a protestánsok, megköszönve a termést és erőt kérve a betakarításhoz. Aki az aratók felé járt, odakiáltotta: „Díszítsd szaporáját!" (Ez azt jelentette, hogy bő termést kíván.) A katolikusok kereszt alakban vágtak egy kévét, amíg sarlóval arattak, s afölött keresztet vetve, főlehajtva imádkoztak. Erre az alkalomra külön énekek és imák vannak az énekes-, illetve imakönyvekben. Az emberek egyénenként is hálát adtak a termésért és kérték az erőt a munkához: 665