A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Madar Ilona: Adatok a Kál-völgyi falvak vallási szokásainak és erkölcsének változásához

kereszteltették kicsinyeiket, mikor az anya már megerősödött. 1834-ben tudomására is jutott a Füreden ülésező konzisztóriumnak, hogy ,, . . . sok keresztyény szülék kisdedeik megkeresztelése iránt gondatlanok, s hogy nem isteni tisztelet alkalmatosságával viszik végbe, sőt az un. komavendégségtől teszik függővé . . .". Csak isteni tiszteletkor szabad keresztelni, intik a prédikátort, kivéve a haldoklót.

9 A keresztelőt, ha csak tehették, a nagy ünnepek másodnapján rendezték, de legalább vasárnap. A keresztszülők jobbára a rokonok közül voltak. ,,Akkora volt a rokonság, hogy füle farka kitelt ..." (Balatonhenye). Egy-egy gyermeknek 10-12-16 házaspárt is hívtak. De mindenki rétegbelit hívott: gazdag gazdagot, szegény szegényt. c) Egyházaskelő A református gyermekágyasok a reggeli könyörgés idején mentek el a templomba. A közös imádkozás után kimentek az úrasztalához, szembeálltak a lelkésszel, aki ott hálaimát mondott a gyermekért, a világrahozatalához kapott erőért és áldást kért az életükre. A szertartás végén pénzt tettek a perselybe. A katolikusok az oltár elé térdeltek, volt, aki az előzőleg megkeresztelt gyermekét is magával vitte, együtt áldotta meg őket a plébános. A perselybe ők is mindig tettek — anyagi erejükhöz képest — egy nagyobb öszszeget. Ha a gyermek meghalt, akkor is ,.kiment" az anya az egyházhoz. „Különös enyhülést éreztem, mikor a plébános velem könnyezett" — emlékezik vissza egy salföldi asszony. Ahol plébánia nem volt (pl. Balatonhenyén), a gyermekágyas asszony a harangozótól elkérte a templomkulcsot, egyedül beült a padba, és a nála lévő imakönyv szövege szerint megköszönte gyermekét, a hozzá kapott erőt és áldást kért Szűz Máriától. Az adomány ilyenkor is szokásban volt. Hazafelé menet mindenki megállította a gyermekágyast, és áldást kívántak reá, kicsi gyermekére és egész családjára. A gyermekágyast az egyházhoz elkísérte a bábaasszony, annál is inkább, mert a jelen század elejéig egyházi alkalmazottként működött. d) Imatanítás, imádkozás A vallásosság megélésének alapvető formája az imádkozás, célja segítségkérés és hálaadás. A katolikus kicsi gyermek a keresztvetést és a „dicsérést" tanulta meg először. Úgy köszönt szüleinek reggel, este: Dicsértessék az Ür Jézus neve. „Nem ám úgy, mint most, hogy jó reggelt kívánok!" (Szentbékkálla). A kicsi gyermek azt mondta először imádság gyanánt: „Jézusomnak édes szíve, add hogy mindig jobban szeresselek" (Szentbékkálla, Mindszentkálla). A református kisgyermek 2-3 éves korában így fohászkodott: „Én kis múzsa, gyenge rózsa Alig állok, mégis Néked hangicsálok, Én Istenem, Amen" (Balatonhenye, Monoszló). Az iskoláskort megelőzően általában öregszüleiktől vagy szüleiktől tanultak imádkozni, énekelni a kisgyermekek. A katolikusok keresztet vetettek 1 1/2-2 éves korukban, ha a szoba falán függő Mária-kép felé fordították. A református és evangélikus kisgyermekek összetették kezüket, meghajtották fejüket — ahogy a nagyobbaktól látták, úgy imádkoztak. Iskoláskorukra a „Miatyánkot" mindnyájan tudták, a katolikusok az „Üdvözletet" is. Volt, akit a nagymamája tanított imádkozni, másokat az édesanyjuk, ismét másokat pedig a nagyobb testvéreik. Esti imájuk elmondása után minden rokont felsoroltak a gyermekek, gyakran a szomszédokat is, segítséget kérve rájuk (Balatonhenye, Monoszló, Szentbékkálla, Mindszentkálla). e) Iskolai tanítás Általánosan tudott dolog, hogy az államosításig egyházi iskolákban tanították a gyermekeket — kivéve néhány százaléknyi községi intézményt —, magától értetődően vallásos szellemben. Vidékünk falvaiban az egyházaknak voltak elemi iskolái. Szentbékkállát, Mindszentkállát, Kékkutat és Salföldet katolikusok lakják, Kővágóörsöt evangélikusok, Köveskált, Balatonhenyet és Monoszlót pedig jobbára reformátusok. A század elején az egykezes következtében erősen lecsökkent a reformátusok aránya,

10 így katolikus iskolákat építettek; megemlítendő, hogy református falustársaik segítségével. A protestáns szülők — evangélikusok, reformátusok — fenntartás nélkül íratták be gyermekeiket egymás tanintézetébe. A kővágóörsi zsidó gyermekek az evangélikusok iskolájába jártak. Előfordult, hogy egy szellemi fogyatékost átírattak a szülei a másik felekezet iskolájába, mert csak így tudták elviselni annak hiányos képességeit, hogy a tanítóra hárították annak felelősségét, miszerint verés miatt lett olyanná, amilyen. A protestáns iskolás gyermekek 9-12 éves korukig reggeli könyörgésre jártak. A katolikusoknak este volt litániájuk. A tanítási idő délelőttre és délutánra tagolódott. Előtte és utána a gyermekek együtt imádkoztak tanítójukkal. Ha összeszámoljuk, hogy egy iskolás gyermek hányszor imádkozott hangosan naponta, meglepően nagy számot kapunk. Reggel felkeléskor, az iskolában délelőtt és délután kétszer-kétszer, ebéd, ill. vacsora előtt és után négyszer, este lefekvéskor egyszer, az összesen tíz. A katolikus gyermekek még a harangkonduláskor is elmondtak egy „Úrangyalát". A reformátusok között is akadtak, akik a harang megszólalásakor elmondták a Miatyánkot, de ez korántsem volt általános. Ez a nevelés természetszerűen kialakította az emberek transzcendens erőkbe vetett hitét, és egész életükre hatással volt, nem beszélve a vasár- és ünnepnapok vallásos élményéről — miséről, istentiszteletről, gyónásról, áldozásról, úrvacsoráról. „Az ember lányába beleöröklődött az imádkozás" (Szentbékkálla, Balatonhenye). 663