A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Gelencsér József: Az öröklési szokások változása a Káli-medencében

tarn"; ,,Védtem, amint az arról Szollo fassio meg mutatja" vagy ,,harmadfél kapás Szőlőt csináltam" formulák utalnak a végrendelkező azon szándékára, hogy az ingatlanokat mint saját szerzeményét szabadon örökítse. A végrendeletek ritkán tartalmaztak kitagadást. „Nagy valami vót, ha kitagattak valakit." Okául a szülők akaratával ellentétes házasságkötési szándék szolgálhatott. A szülők gyakran fenyegették a legényembert, ha mesztelen talpú, azaz szegény lányt akart elvenni, hogy kitagadják. A leszármazó mulatozó, vagyont tékozló magatartása is megalapozhatta a kitagadást. A végrendeletet a legritkább esetben írták az örökhagyók, ügyvéd vagy közjegyző közreműködését is alig vették igénybe. A 18. század végétől a 20. század közepéig általában a jegyzőt bízták meg. Elvétve említették, hogy lelkészt is felkértek erre a feladatra. Különösen a múlt század második feléig a végrendelet készítésénél jelen voltak a község vezető testületének tagjai is. Hogy az elöljáró emberek századunkban sem maradtak távol, arra utalt Köveskálon Németh Lajos, aki ilyen minőségben több végrendelkezésnél is megjelent. Alaki követelményként tartották, hogy az nem lehetett ott, akire hagyták az örökséget, a végrendelkező még a fiát is kiküldte a házból. A végrendeletet két vagy négy tanú írta alá. Salföldön a végrendeletek írásba foglalásában esetenként a tanító vett részt. A régebben testamentomnak esetleg testamentális levélnek nevezett végintézkedések a középkori okiratokéra emlékeztető szerkezettel készültek. A bevezető részben a végakaratot nyilvánító utalt személyes állapotára. Szinte kivétel nélkül a ,,bár testemben beteges, de ép és egészséges elmével bírok" kezdő formulával lehet találkozni, mellyel cselekvőképességüket nyilvánították ki. Rendszerint ilyen körülmények közt tettek rendelést, tettek testamentomot (18. század) vagy rendelkeztek, tettek végrendeletet (19—20. század). A katolikusoknál a vallásosság jobban áthatotta a szöveget, ,,a teljes Szent Háromság nevében" végrendelkeztek. „Lelkemet a mennyei Atyának, testemet pedig a földnek a melyből vettetett, hogy tisztességessen eltemettessen" — szólt a kinyilatkoztatás.

62 A következő részben a vagyontárgyakat, követeléseket, tartozásokat sorolták fel, egyidejűleg rendelkezve azok sorsáról. Előbb rendszerint a házról, aztán a szántókról, szőlőről, rétről, felszerelésről. A végrendeletekben gyakran keveredett az örökössé nevezés és a hagyományozás. Előfordult, hogy az örökhagyó bizonyos ingatlanok és ingóságok halála utáni tulajdonosát megnevezte azzal, hogy minden további, fel nem sorolt vagyontárgyakon (értve ezalatt szántót, szőlőt is) az örökösök egyenlően osztoznak. Mint a fentiekben láthattuk, elég ritkán került sor egyetlen testvér örökössé nevezésére az összes vagyontárgy vonatkozásában, de az örökség egy részénél a fiatalabb gyereknek az idősebbekkel szembeni, a fiúknak a lányokkal szembeni előnyben részesítése a 18. század végétől a 20. század elejéig megfigyelhető. Ennek megfelelően a fiúk nemegyszer az örökrészüket természetben kapták, leánytestvérüket pedig ki kellett fizetni.*

33 (III. sz. mell.) A hívők saját lelkük üdvösségére, továbbá, hogy a korábban a végrendelet érvényességének elbírálására hivatott egyházat is megnyerjék, jobbára pénzösszeget, ritkábban ingatlant hagytak — rendszerint a helybéli — eklézsiának. Barbély István 1756-ban rendelte: „Leikömért pedig mast egyebét nem hagyhatok hanem Küvagho Örsi Pápista Templomra hagyok f 2 1/2."

64 A monoszlói református eklézsia számadáskönyveiből jól kivehető, hogy ki milyen öszszegben hagyományozott az egyházra.

65 A köveskáliak közül sokan hagytak a pápai főiskolára, alapítványt is hoztak létre. A végrendelkező nemegyszer földjét az eklézsiára hagyta, de azzal a kikötéssel, hogy azt az ő maradéki bírják, és a föld után minden évben bizonyos természetbeni részt fizessenek az egyháznak. így járt el a 19. század elején Köveskálon Hajba Márton özvegye.

Ы| Még korábban, a 18. század második felében Tsordás Ferenc fél hold földjét hagyta a „Köveskáli Református Sz. Ekklésiának", mely után a használó leszármazók censust, azaz földbért fizettek: vetés esetén egy mércét, kukorica vagy krumpli után pénzt. (IV. sz. mell.) A végrendeletek rendelkező részét a záradék követte, magába foglalva a végintézkedés megtörténtének és hitelességének bizonyítékait, egyrészt a végrendelkező, másrészt a tanúk aláírásával, mire a szöveg is utalt: „tulajdon kezem allirásával ugy az ide altolam meg hivatott N. Tanátsoknak is all irassoikkal meg erősitve"''" A tanúk rendszerint többen voltak, de a feudális korban megkívánt hét főt nem minden esetben érték el. Egészen századunk közepéig megfigyelhető, hogy szívesen vették tanúként igénybe tisztséget viselő emberek közreműködését, ami által a végrendeletet már hivatalosnak tekintették. V/. AZ ÖRÖKHAGYÓ ÉLETÉBEN TÖRTÉNŐ OSZTÁS AZ ÖZVEGYI JOG AZ INTERTENTIO A II. világháborúig a szülők életükben leszármazóiknak vagyontárgyaikból általában nem juttattak. Ennek szólás formájában történő megfogalmazása a Káli-medencében is ismert. „Míg nem fekszenek le, addig nem vetkőznek le" vagy „Addig nem vetkőznek le, míg élnek". „Nehezen vetkezik le" -- mondták arra, aki a birtokot sokára adta át. A jobb módúak a házasodáskor fiúknak rendszerint adtak földet, de a lány inkább csak ingóságot kapott. „Amíg élek én parancsulok belőle!" — ez az elv uralkodott. „Várd ki a vásárt napjáig!" — intették a birtokot követelőt. „Ki akarja fosztani az öregeket" — tartották a részét követelő fiatalról. Keserű tapasztalatok, a gyermeki hálátlanság példái alakították ki ezt a szemléletet, mely alapján sokszor arra tanították az öregek egymást, hogy „a kezedbü ki ne adj semmit!"

69 648