A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

S. Lackovits Emőke: A családszerkezet jellemzői a XVIII. században Köveskálon és Szenbékkálán

gányosan élő birtokolja a házat, 80 esetben pedig család: közülük 76 esetben egy családmagos (azaz szülők + gyermekek) vérségi kiscsalád, négy esetben pedig két családmaggal rendelkeznek az egy fedél alatt élők. Mind a négy esetben az egyik házasfél magányos, özvegy szülőjével alkotnak közös háztartást. Csak a törzscsalád körvonalazható, a nagycsalád meglétére nincsenek írott adatok, öt esetben a házas testvér magányos testvérével él együtt, ill. az özvegy szülő testvéri kapcsolatban lévő gyermekei alkotnak egy családot, közös háztartást képezve. Egyetlen olyan házat sem tüntettek fel, ahol idegenek lakóként élnének a háztulajdonossal egy fedél alatt. Zsellérek a református háznépek között a rögzített pillanatban nincsenek, szolgák, cselédek viszont megtalálhatók a tulajdonossal közös háztartásban. Húsz esetben figyelhető meg szolgatartás, ebből négy esetben két, két esetben pedig három szolgát foglalkoztatnak. Tehát a családoknak mindössze negyede a szolgatartó, s ezek valamennyien szerepelnek a korabeli nemesi összeírásban is. Az összeírt családok negyedrésze (szám szerint 21) csonka család: özvegy nő és gyermekei, ill. két esetben özvegy férfi és gyermekei találhatók keretében. Egyetlen esetben két testvér (nők) és anyjuk szerepel az összeírásban. Első helyen az egyik lányt tüntették fel, amely arra enged következtetni, hogy a csonka családban a lány a családfenntartó családfő. Az özvegy szülő és nem házas gyermekei, valamint az özvegy szülő és házas gyermekei együttlakásakor az összeírásokban minden esetben a szülő szerepel az első helyen. Ez minden bizonnyal azt a legutóbbi időkig élő tételt támasztja alá, hogy „amíg nem feküsznek le, addig nem vetkőznek le", azaz amíg él a szülő, addig ő a vagyon tulajdonosa, nem adja át gyermekének.

9 Négy esetben a forrás újra férjhezment aszszonyokról tudósít. A megözvegyült és újraházasodott férfiakra vonatkozóan nem rendelkezünk adatokkal, pedig valószínű, hogy létezett ilyen eset is. Szabó László és Dávid Zoltán is igazolták, hogy az özvegy férfiak általában újraházasodnak, amely csak akkor nem következik be, ha az örökség miatt a családtagok nem tartják kívánatosnak.

10 A legújabb kori, helyszínen gyűjtött néprajzi adatok is ezt támasztják alá. Igyekeztek az özvegyet újraházasítani: elfogadott volt, hogy az özvegy nő még legény sógorához menjen feleségül, az özvegy férfi pedig hajadon sógornőjével kössön új házasságot a vagyonnak az utódok, a gyermekek számára egyben való megőrzése érdekében. Az özvegyek újraházasodása ebben a korszakban az életkor függvénye is volt. Az 1769-es összeírásban felsorolt családokban összesen 215 a gyermekek létszáma. Közülük mindössze tizennégy az egy gyermekes, 59 pedig kettő-hét gyermeket nevelt: 14 két gyermeket, 20 hármat, 12 négyet, 8 ötöt, 4 hatot és 1 hetet. Elenyésző számúak a gyermektelen családok. A családonkénti átlagos gyermeklétszám így meglepően magas: 2,7. Ez a gyermekszám magasabb az ugyanezen időben összeírt katolikus családokban nevelődő gyermekekénél. Ez azért meglepő a vizsgált korszakban, mert a XIX. sz. második felében és a XX. században megnő a protestáns családok között a gyermektelenek és a házasságot nem kötött magánosan élők száma. Viszont ez a családonkénti átlagos gyermeklétszám közel áll a Dávid Zoltán által az egész veszprémi püspökség területén kimutatott átlaghoz, amely 2,63. Véleménye szerint a magasabb gyermekszám összefügg az özvegyek újraházasodásával is." A családtagok családonkénti létszámát figyelve elmondható, hogy többségben vannak azok a családok, ahol a családtagok létszáma kettőnél több. Míg kétfős család mindössze hat található, addig ennél több — 3-10 fős — pedig 79. Közülük háromfős 17; négyfős 19; ötfős 13; hatfős 13; hétfős 6; nyolcfős 4 és tízfős 1. Legnagyobb a száma a három- és négyfős családoknak. Az egy családra jutó átlagos létszám 4,6. Ez a szám majdnem megegyezik a Dávid Zoltán által az egész veszprémi püspökség területére kimutatott, egy családra jutó átlagos személyszámmal, amely 4,63 fő.

12 E vizsgált esetben az egy házban élők egy háztartást alkotnak, lévén vérségi kiscsalád avagy törzscsalád, akik legfeljebb csak szolgát tartanak. Többségben vannak a két főnél magasabb lélekszámú háztartások: háromfős 12; négyfős 17; ötfős 15; hatfős 13, majd hét főnél már tíz alá csökken, míg a 10 és 11 fős háztartások száma mindössze egy-egy. Az egy házban élők és az egy háztartásban élők átlagos létszáma 4,5 fő, alatta maradva a Dávid Zoltán által a tágabb területen kimutatott, egy házban élő személyek 6,16 fős átlaglétszámának. A közös háztartásokban élők átlagos lélekszámát ő is 4,5 főben állapította meg. Mivel esetünkben a háztartások megegyeznek az egy házban lakókkal, és a háztulajdonossal egy házban — az elenyésző számú szolgákon kívül — idegen nem lakik, e kisebb átlagérték reálisnak fogadható el. A református családokról ez összeírás alapján elmondható, hogy nagy többségük, azaz kétharmaduk (63 család) a korabeli nemesi összeírás tanúsága szerint a nemességhez (kisnemes!) tartozott. A családszerkezet és háztartásszerkezet nem mondható változatosnak. Többségben voltak a szülőkből és gyermekekből álló vérségi kiscsaládok, a szolga nélküli háztartások. Ezeket követték az egy szolgát tartó vérségi kiscsaládos háztartások. A családok egyharmadát képezték a csonka családok. Elenyésző volt a törzscsaládok száma, ugyanígy a gyermektelen családoké is. A családok és háztartások összetételére vonatkozó átlagszámok megegyeznek vagy megközelítik a veszprémi püspökség egész területére jellemző adatokat. Figyelemre méltó az azonos nevűek egymás mellett vagy egymás közelében élése. E megtelepedés az esetek többségében rokonokra vonatkozik az azonos nemzetség tagjai között jött létre, s nyomon követhető a XX. század második feléig. De feltehető Szabó László kutatásai alapján, annak analógiájára, hogy ezek a XVII. században és a XVIII. század elején még közös munkaszervezetet képező, vagyonközösségben élő 620