A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Veress D. Csaba: A Kál-völlgy története (I. rész)

nyös) partvidékéhez. A Balaton északnyugati partvidékének a nomád pásztorkodás szempontjából előnytelen terepviszonyai (meredek oldalú hegyek, mély völgyek, vizenyős rétségek) nagyobb arányú magyar benépesedést nem tettek lehetővé. A lakosság számának növekedése csak a letelepült életmódot feltételező földműveskultúrák (szőlőtermelés, gabonatermelés) elterjedésével alakulhatott ki. Az életmódban és a gazdálkodásban a változás ebben a térségben csak akkor bontakozott ki, mikor a királyi hatalom birtokába került.

14 A Kál-völgy betelepítése feltehetően hosszú időt vett igénybe; talán már a XI. században megkezdődött, de csak a XIII. századra fejeződött be. Feltehetően ezzel magyarázható, hogy a korai időben — a XII. században — csak Kál falut emlegetik a források. Ez a legkorábbi falu — Kál falu — feltehetően azonos azzal a faluval, melyet a XIII. század végétől (1291-től) Köveskálnak neveztek. A Kál-völgy legkorábbi települése — Kál (vagy Köveskál) — egy ősi útvonal tengelyére települt kezdettől fogva. Ez az út (amely ma is használatos a községen keresztül kelet—nyugati irányban) ,,hadút" vagy ,,hadinagyút" formában szerepelt a XIV. századi oklevelekben. (1316: ,,

intra unam viam hathut dictam"; 1320: „intrat ad viam hathuth dictam"; 1335: ,,ad quandam viam Hadinagoth.") Ez a középkori „hadiút" Fej érvárról vezetett — Nádasdladány, Berhida, Liter, Szentkirályszabadja, Felsőörs, Alsóörs, Füred, Zánkán át — a Kál-völgybe. Köveskálon át Gyulakeszibe, s onnét Tapolcára vezetett az az út, amely onnét kétfelé ágazva vitt tovább.

15 A Kál-völgy többi falva (Szentbenedekkálla, Mindszentkálla, Szentvidkála, Boldogasszonyörs (Kővágóörs), Kiskál, Töttöskál, Kerekikál, Sásdikál, Alsóukkál) csak a későbbiek folyamán — a XII—

XIII. század folyamán alakulhattak ki, mert valamennyiről csak a XIII. századból valók első adataink. (Lásd a XIII. századnál.) A királyok és királynők a Kál-völgyet (amely független volt a zalai és veszprémi várispánságoktól) a királyi udvarnak szolgáló rabszolgákkal — részben hadifoglyokkal, részben (talán) a leigázott őslakókkal (talán avarok, szlávok voltak) — az úgynevezett „udvarnokokkal" telepítették be. Hasonlóan rabszolga-eredetűek voltak — a várszervezethez tartozó királyi népek is — a várszolgák (civilis). Mind a királyi udvar tulajdonában levő „udvarnokok", mind a várszervezethez tartozó királyi várszolgák (civilisek) olyannyira jogfosztott, elnyomott és alacsony társadalmi osztály voltak, hogy még 1222-ben is kijelentették róluk, hogy a papi rendbe sem vehetők fel. Megjegyzendő, hogy nemcsak a Kál-völgyben és annak falvaiban éltek udvarnokok („udvornicos") és várszolgák („civiles"), hanem a környéken szinte mindenütt, az egész Balaton-felvidéken, amely a Dunántúlon (de az országban is) a földmüvelés — ezen belül a szőlő- és bortermelés — egyik legkorábbi bázisa volt. Udvarnokok és várszolgák (valamennyien királyi rabszolgák) éltek Ábrahámban, Arácson, Díszeiben, Ecséren, Egregyen, Füreden, Hegymagason, Herenden, Kéken, Kesziben, Kustánban, Lovason, Nivegyvölgyben, őrsön, Palóznakon, Szepezden, Udvarnoktomajon, Tótiban, Vászolyban stb. A rabszolgai eredetű és státusú udvarnokok mellé — nyilvánvalóan azok fékentartására és őrizetésre — a királyi hatalom szabad magyarokból (vagy a királyi hatalom szolgálatában álló idegen eredetű elemekből) álló, ún. várjobbágyokat („iobagionis castri" vagy „miles") telepített. Ezek a királyi vármegye földjéből — és nem a király vagy a királynő magánbirtokából — örökös használatra kapott földön gazdálkodtak, aminek fejében katonai szolgálatot teljesítettek a királynak, királynőnek. Ez a szabad, katonáskodó osztály alkotta a XIII. századtól a köznemességet. A rabszolgai státuszú udvarnokok és várszolgák, valamint a rájuk felügyelő várjobbágyok mellett éltek a falvakban az — ugyancsak rabszolga-eredetű — királyi népek is. Ezeknek elnevezése „civilis castri" volt, s valamelyik közeli királyi várnak (pl. Zala vagy Veszprém várának) szolgáltak. A legkorábbi források szerint is a lakosság ezen a tájon — mind a rabszolgai udvarnokok, várszolgák, királyi népek, de a szabad várjobbágyok is — zömében szőlőműveléssel és bortermeléssel foglalkoztak, amely azóta is ezen tájegység jellemzője. A királyi udvarnokok, várszolgák felügyeletének központjáról nem beszélnek a korabeli források. Talán a — Monoszlótól délre, a ma már félig elbányászott — Hegyestetőn épített kora Árpád-kori várban lehetett. A hegycsúcs alatt kb. 15 méterrel — 2,5 méter vastag, habarcsba rakott, kőből épült — falgyűrű húzódik még ma is. Az erődítmény korára a hegycsúcson és hegyoldalban talált Árpád-kori cserepekből következtetni. A Kál-völgy királynői udvarnokai (vincellérek) ugyanakkor a királynék nagysegösdi (Somogy vármegye) ispánságához tartoztak.

16 A Kál-völgyben és környékén már a XII. századra több várjobbágyi nemzetség jutott jelentős magánvagyonhoz. Kezdetben ezek a várjobbágyi (később nemesi) családok—nemzetségek adományoztak birtokokat a Kál-völgyben az egyháznak. Ezek az adományozások voltak az első lépések, melyek megtörték a Kál-völgy eredetileg egységes — királyi-királynői — birtokviszonyainak képét. Ez az adományozási folyamat — kezdetben lassan, majd egyre növekvő formában — a XII. század első évtizedeiben indult meg. Az első Kál-völgyi adományozás II. István király (1116— 1131) korában, 1121 körül történt. A várjobbágyi eredetű Ogiuz- (más néven Atyusz) nemzetség — melynek nemzetségi központja a közeli Hegyesd várában volt — volt az első adományozó. A nemzetségből való Bánd alapított — nemzetségének temetkezőhelyéül — a Kál-völgy északnyugati magaslatain, Almádon monostort bencés szerzetesek számára. A kolostor 1121 körül készült el. Ezt követően, Bánd fia — apja akaratának megfelelően — nagy birtokadományokat adományozott a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt monostornak. A nemzetség a következő évtizedekben folyamatosan adományozott a monostornak: 1164-ben Bánd másik fia: Miske fia 606