A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Veress D. Csaba: A Kál-völlgy története (I. rész)

2. ábra. A Kál-völgy falvai Abb. 2. Dörfe im Kai-Tal foglalóról kapták elnevezésüket, biztosra vehetjük, hogy Kál horkának nevét őrzi a Balaton északnyugati partvidékén az a 10-12 km hosszú és 3-4 km széles völgy. A XIII—

XIV. századi oklevelek minden esetben Kál-völgynek (,,valea Kaal") — egy esetben pedig (1377-ben) ,,a zalamegyei Kaal-i vidék"-nek — nevezik ezt a tájegységet. Egyidejűleg a Kál-völgy falvai — az egész középkoron át napjainkig — megőrizték a Kál megkülönböztető nevet: Köveskál, Szentbenedekkál, Mindszentkál, örskál, Szentvidkál, Kerekikál, Töttöskál, Sóstókál, Kiskál elnevezésekben.

6 A honfoglaló és hódító nemzetség központja feltehetően az a Káli-földvár volt, amely Mindszentkáltól keletre, a Kereki-dombon magasodik ki mintegy 30-35 méter magasan a mocsaras környezetből. Oldalai ma is meredeken emelkednek, s csak déli irányból közelíthető meg, ott viszont ma is kétszeres sáncolás nyomai figyelhetők meg.

7 Hogy ez lehetett a nemzetség központja, bizonyítja az, hogy ennek a földvárnak a közelében — Mindszentkáltól északra, az ún. Pogánydűlőben (sic!) tárták fel 1903-ban Sági János vezetésével — a Zala megyében szinte egyedülálló — X. századi temető negyvenkilenc sírját. Ugyanakkor — 1905-ben — a Szentbékkállától keletre levő töttöskáli középkori templomrom közelében, szőlőforgatáskor egy X. század végi, XI. század eleji lovassír is előkerült. A lovassírt — amely nyilvánvalóan még a nemzetség keresztény hitre térése előtt került a földbe — egy ritka lelet datálta. A sírban egyenes, kétélű — német típusú — kardot találtak, melynek markolatát 10-15 fokkal megdöntve a kardot (a magyar kézhez jobban idomuló) szablyához hasonló súlypontúvá tették. Ez a speciális csoportot alkotó — szablyamarkolatú — kétélű kardtípus az eddigi megfigyelések szerint zömmel az ország peremvidékeiről került elő. E speciális kardformával Bálint Alajos foglalkozott, s megállapította, hogy nem a szablya és a kard közti formai átmenetről van szó, hanem keverékformáról. Nem kész — vásárolt vagy zsákmányolt — kardokat alakítottak át, hanem a kardokat már eleve ebben a formában kovácsolták. A kardok korát a kísérő leletmellékletek pontosan meghatározzák a X. század végére és a XI. század elejére.

9 Kali horka — Kézai Simon mester krónikája szerint — valószínűleg a honfoglalás harcaiban, a németekkel vívott csaták valamelyikében esett el. A németek okozták vesztét Kali horka fiának, a nemzetség legismertebb tagjának: Bulcsúnak (vagy Vérbulcsúnak) is. Mindkét korai krónikánk — Kézainak a XIII. század második felében és Kálti Márknak a XIV. század közepén írott krónikája — azt írja, hogy Bulcsú 955 júliusában, az augsburgnál vívott — a magyarok katasztrofális vereségével végződő — csatában került a németek fogságába, akik két kapitánytársával együtt bitón kivégezték. Kézai Simon (,,A magyarok története") szerint: ,,A császár (ti. a szász Liudolfing családból való I. Ottó német király, akit azonban csak 962-ben koronázott a pápa császárrá; Sz.) ... a városhoz közel álló (magyar, Sz.) csapatot egy-kettőre tönkreverte. Ennek láttán Léi és Bulcsú futásban keresett menedéket. Hajóra szálltak, s a Dunán lefelé ereszkedtek, hogy Magyarországba meneküljenek. A regensburgi átkelőnél azonban foglyul estek, és a császárhoz szállították őket. A császár pedig bitófára ítélte, s Regensburgban vesztőhelyen végeztette ki őket." Kálti Márk krónikája is hasonlóan írt: „Fogságba esett Léi és Bulcsú derék vezér. Elvitték őket a császár elé ... S rögtön megfogták és Regensburgban felakasztották őket. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ekkor — 955-ben — Bulcsú már nem volt pogány. Ugyanis Bulcsú 948-ban a bizánci császár udvarában megkeresztelkedett. A nemzetség — amely magát a későbbiekben Vérbulcsú nemzetségének (1313: ,,de generatione Werbolchu") nevezte — feltehetően ellenezte Géza fejedelemnek (kb. 972—997) 973-tól — a quedlinburgi követjárástól — datálható németbarát politikáját. Ez érthető a nemzetség szempontjából, hiszen az előző évek két nagy németországi hadjáratának — a 954 márciusában-áprilisában, I. Ottó német király ellen lázadó Liudplf sváb herceg (aki I. Ottó fia volt!) és Vörös Konrád lotharingiai herceg szövetségében Wormsig és Cambraiig előnyomuló magyar hadaknak, majd a következő — 955 július-augusztusi szerencsétlen végű augsburgi — hadjáratnak egyik főparancsnoka Bulcsú volt. 972-ben — II. Ottó trónörökös és Theophanu bizánci hercegnő házasságával — egy német— bizánci szövetség veszélye alakult ki a magyarok ellen. Ez váltotta ki Géza fejedelem a németek felé békülékeny politikáját. (Géza fejedelem — és vele együtt még ötszáz magyar úr — csak ekkor, 973 körül keresztelkedett meg a német Bruno Sankt Gallen-i szerzetes által.) A 973-tól datálható németbarát politika 983-ban megromlott; ugyanis 983-ban Géza fejedelem hadai be604