A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Rózsáné Lendvai Anna: Adatok Sümeg és Tapolca XVII–XIX. századi történetéhez, különös tekintettel a kézműiparra

hogy a gyapjú beszerzésénél a céhbeliek egymást nem fogják felüllicitálni, sőt inkább arra töre­kednek, hogy minél jobban leszorítsák a keres­kedőktől vásárolt gyapjú árát. 79 Szinte egyetlen példánk arra a fenti gyűlés, hogy a helyi mesterek kapcsolatba kerülnek egy­mástól távoli városbeliekkel. A megállapodás ugyanakkor a céhek védekezését bizonyítja a nyersanyagszállító kereskedőtőkével szemben, hiszen egységes fellépést jelez a kereskedőkkel szemben. A tapolcai szabók 1744., a csizmadiák—vargák 1744. és a takácsok 1756. évi privilégiumai 80 saj­nos megsemmisültek. Más tárgyi emlékek azon­ban bizonyítják a céhek létezését, esetenként még az eddig fel nem soroltakét is. Fontos bizo­nyíték a céhpecsét és -láda, hiszen a pecsét tette a céh minden iratát hitelessé, a ládában pedig őrizték a céh „kincseit", privilégiumát, iratait, pénzét stb. Ezek közül az emlékek közül maradt meg néhány: a sümegi szabók 1707. évi, a tapol­cai csizmadiák 1700., a mészárosok 1721., a faze­kasok 1761. évi pecsétnyomója. 81 Ebből megálla­pítható, hogy a céh pecsétje a privilégium kelté­nek évében vagy az ezt követő évben készült. Ki­zárólag pecsét bizonyítja, hogy Sümegen ács- és molnárcéh, 82 később pedig kovács-, lakatos- és nyereggyártó céh 83 is működött; az előbbinek a pecsétje 1767. évi eredetű, az utóbbié pedig 1786. évi. Az egyéb tárgyi emlékek közé tartozik a be­hívótábla és a céhkorsó. A sümegi csizmadiák 1755. évi elpusztult behívótáblájának egyik olda­lán a csizmadiák termékeinek és két legjelleg­zetesebb szerszámuknak, a bics/dó-nak, a bárd alakú bőrszabó késnek, és a bőr simítására szol­gáló rézbunkónak, a musíá-nak az ábrázolását, másik oldalán pedig az említett évszámot lát­juk. 84 Fennmaradt a sümegi kovácsok, lakatosok, nyeregkészítők 1759. évi, valamint a csizmadiák 1796. évi korsója. 86 Nem vitatható, hogy a XVIII. századi céhsza­bályzatok tartalmaznak olyan előírásokat, ame­lyek általánosak, mindenkor és minden szabály­zatban megtalálhatók: az iparosélet különböző szakaszaira vonatkozó körülmények (az inasok, legények és mesterek jogai, kötelességei), a val­lásos, szociális, etikai követelmények, a kontárok elleni védekezés stb. Ilyen értelemben tehát nem szükséges különbséget tenni a XVII. és XVIII— XIX. századi szabályzatok között. Nem állt módomban az összes XVIII. századi privilégium szövegét megismerni, de a néhány elolvasott szabályzat alapján megállapíthattam, hogy a század eleji artikulusok egyrészt stilári­san és számszerűen, másrészt tartalmilag is az 1600-as évek artikulusaival mutatnak hasonlósá­got, vagyis tartalmaznak még egyedi sajátosságo­kat. (Meglepően részletes a 30 cikkelyes mészá­rosszabályzat. 87 ) A hasonlóság magyarázata az lehet, hogy a szabályzatok elnyerésének leggya­koribb útja még a XVIII. század elején is a más városban már korábban megalakult céhtől való átvétel. Néhány jellegzetesen XVII. századi arti­kulus a XVIII. századi privilégiumokból hiány­zik: így például a város érdekeinek, javának em­legetése, ami a XVII. században valószínűleg a török elleni városvédelmet is jelentette, s amire most, a XVIII. században már nincs szükség. Nem írják elő a mesterek öltözködését sem, to­vábbá az ebét, macskát megölő iparosokról sincs már szó. A vallásra vonatkozó artikulusokban már hangoztatják, hogy csupán katolikus mester vehető be a céhbe: a tapolcai mészárosok 2. punctuma előírja, hogy ,,Szűz Mária és a Szentek ellen senki sem szólhat", illetőleg ,,Ezen céhben és Gyülekezetben foglaltatott mesterek senkit, aki nem katolikus, magok közé és Gyülekezetek­ben ne fogadjanak, céheknek elvesztése alatt". Az utókor számára annál is inkább értékesek a XVII. századi és a XVIII. század eleji szabályza­tok, mert az 1770-es évek privilégiumai már nem tartalmaznak egyedi és helyi vonásokat. Király­tól származó kiváltságlevelek ezek, mereven ki­dolgozott és megfogalmazott cikkelyekből állnak. Egyöntetűen 18 pontosak: az első mindig a kato­likus vallás követelményeit (zászlócsináltatás, procession való részvétel, illetőleg az azok el­maradásakor fizetendő büntetés), a második a céhgyűlések tartását, a harmadik a mesterválasz­tás mikéntjét írja elő. A következő két artikulus az inas- és legényélet követelményeit határozza meg, továbbá a becsületes munkára, erkölcsös magatartásra int 4 cikkely. A 15. és a 17. rendel­kezik a betegeknek és a halottaknak járó tisztes­séges viselkedésről, a 16. az özvegy mesternek sorsáról. A további artikulusok szabják meg a mester lányát vagy özvegyét feleségül vevő le­gényeknek járó könnyítést, a vidéki mesterek felvételét, illetőleg tiltják a filiális céh állítását, rendelkeznek a kontárok ellen, szabályozzák a vándorló legények fogadását és a comissarius kérését földesúrtól vagy városi tanácstól. Ezek a privilégiumok tehát előírják mindazt, amivel eddigi szabályzatainkban már találkoz­tunk. Amikor el kell ismernünk, hogy Mária Te­rézia elérte célját a céhek egységesítésével, tény­ként kell megállapítanunk, hogy céheink elvesz­tették sajátos egyéni színüket. Azonos a felvételi taxa, de még a büntetések nagysága is, általában az inas- és vándoridő is, de egyforma a mester­választás módja, sematikus a becsületes életre intő cikkelyek szövege. Új, eddig meg nem található követelmények: a lakomák eltiltása (,,Minden vendégeskedés, iddo­gálások megtiltatnak, nem szabad az új mestere­ket vagy ebéd vagy italadással bármely szín és fogás alatt terhelni"), a comissarius jelenlétének előírása (,,A céhbeliek kötelesek a földesúrtól vagy városi tanácstól egy comissariust kérni; minden gyülekezetnél jelen lesz, a céh dolgait csendesen, igazságosan a céhbeliekkel együtt el­végezni tartozik"), valamint egységesek a vallá­sos előírások. A követelmények vizsgálatakor egyértelművé válik, hogy a központi hatalom egységesíteni szándékozott a szokszínű, színes céhéletet, ugyan­akkor képviseltetni kívánta magát a szerveze­teknél a commisariusokon keresztül, korlátozva ezzel a céhautonómiát, a vallásos előírások pedig a Regnum Marianum-ideológiát óhajtották az iparostársaságokban is terjeszteni. Művelődéstörténeti és néprajzi szempontból sajnálkozva kell néznünk mindezt, még akkor is, 541

Next

/
Thumbnails
Contents